Terka-sztorik- Figyelem: nem csak a macska, a szülő is ember

Az ilyesfajta hírek után nem ritkán olvasni olyan kommenteket, melyekből szinte az cseng ki: az állat is ember, a cicánkat úgy szeretjük, mintha a gyerekünk volna... Nem is beszélve a haszonállatokról, disznókról és tehenekről, amelyeket olyan körülmények között kell tartani, amelyeknek egy átlagos nyugdíjas is örülne. Ez van.

Nem is foglalkoznék a témával, ha nem találkoznék egyre-másra olyan cicaszeretészeti jelenségekkel, amelyek mellett viszont nem tudok elmenni szótlanul. Röviden: a nagyobbacska gyermek kisállatot vetet magának, imádja, majd elhúz otthonról, az országhatáron is túlra. A kedvenc kutya vagy cica pedig itthon marad a szülőnek. Márpedig ez nem plüssállat, amit ki lehet dobni, vagy legalábbis föl lehet vinni a padlásra. Érző lény, amit etetni, gondozni, szeretni kell. És aggódni érte, méghozzá fokozottan, mert a gyermekünké, akinek nem okozhatunk fájdalmat.

Nem egy olyan középkorú házaspár van a környezetemben, akik talán már nyugdíjasok is, de nem utazhatnak el hosszabb időre, csak azért, mert az ölebet vagy a macskát felügyelni kell. Merthogy utazni nem szeretnek ezek a jószágok. Nem úgy, mint a gazdájuk, aki hetedhét országon is túl van, és évente két-három alkalommal, hazalátogatáskor éli ki viharosan a kis kedvenc iránt érzett rajongását. A felelősség pedig marad itthon. Az, hogy az adminisztrációs kötelezettségeket felvállalva magával vigye és maga mellett tartsa, netán utaztassa kedvencét állatretikülben, nem jut eszébe. Ezzel a fajta „ragaszkodással” végképp nem tudok azonosulni. Az együttélés a gondoskodás része kell(ene), hogy legyen nemcsak az emberi, hanem a szerintem irreálisan sokra értékelt ember-állat kapcsolatoknak is.

A dolog aztán úgy szokott végződni, hogy az itthon maradt szülő vagy más családtag – akinek esze ágában sem volt házi kedvencet tartani – óhatatlanul megkedveli a gondjaira bízott jószágot, és végül ő válik függővé. Tekinthetjük úgy is: akaratán kívül sikerült egy újabb kisállatrajongót generálni.