Vakvagány - Az adás öröme

Egy zimankós, kora tavaszi estén épp a vacsorámat fejeztem be, ami számomra maga volt a mennyei manna: a vasárnapi ebédből megmaradt rántott hús, uborkasalátával. Hó vége felé jártunk, ilyenkor már üdítőre vagy szörpre nem tellett, igaz az Apu által készített szikvíz mindennél jobban esett.

Felálltam az asztaltól, megköszöntem az ételt, és visszavonultam a szobámba játszani. Az ajtóm félig nyitva maradt, így meghallottam a kinti beszélgetés egy kis foszlányát. „Te vidd csak el a löncshúst, nekem elég lesz a vajas kenyér - mondta Anyukám, mire Apu felhördült „De hát úgy éhen fogsz halni." „Szó sincs róla, aztán úgyis hamarosan jön a hónap eleje, majd akkor bevásárlunk." A nem létező vitának ezzel vége is szakadt.

A következő percben csengettek, és egy ismerős állt a küszöbön. Gyorsan, hadarva suttogott, de annyit megértettem, hogy valakinél valami baj történt, az apa kórházban, a kisfia a nagymamánál van, kilátástalanul rossz helyzetbe került a család. A szüleim összenéztek, és egy szót sem szólva bementek a konyhába. Néhány pillanat múlva Anyu a kezében hozott egy kiló cukrot, egy zacskó tésztát, a kenyerünket, amiből csak az én tízóraimra levágott szeletek hiányoztak, és egy doboz vajat. „Ezt is tedd hozzá!" - érkezett meg Apukám az egy szem löncshús konzervével a tenyerében.

Mindenünket odaadták, amink volt. Minden ételünket, minden tartalékunkat. Ahogy a bejárati ajtó becsukódott egymásra néztek, csendben elmosolyodtak, és csak ennyit szóltak: „Ránk fér egy kis diéta!" Majd visszamentek a konyhába, hogy a lakás egyetlen jólakott tagjának tányérját elmosogassák....Míg élek, soha nem felejtem el ezt a meghatározó élményt. Már nagyon korán megtanultam, hogy az „adás" önzetlensége nem gazdagság függvénye. Nem egyszer hallottam már embereket szabadkozni: „ha majd jól fogok keresni, biztosan adakozom. Segítek mindenkin! Az lesz az első dolgom." De miért nem most? Miért, és mire kell várni?

Van az úgy, hogy egy lyukas garasunk sincs, de társaink, ha bevallják, ha nem a legjobban a törődésre, a szeretetre, az odafordulásra, az őszinte érdeklődésre vágynak. Közhelyes vagy sem, de ez az igazság. Ezek a talizmánok pedig lelkünk kincstárában ingyen elérhetők, sokszorosíthatók, és boldogan átadhatók, fokozva ezzel a benső megfizethetetlen értékét.