Van, de még sincs – avagy a savanyú mézesmadzag

Legalábbis a mai középkorú ember visszaemlékezésének határán kijelölhető kezdetben. A hetvenes, nyolcvanas években, amikor karácsonykor sorban álltunk a narancsért, szilveszterkor szurkoltunk, hogy kapjunk még mi is a protekciósoknak félretett virsliből, és egy jobb minőségű szappanért elzarándokoltunk a fővárosba, a „valutás” boltba.

Aztán szépen lassan, szinte észre sem vettük, a piacgazdasággal beszivárgott az árubőség a boltok polcaira. Ma már nagyon sok olyan terméket látunk ott is az élelmiszer-áruházban, amit a határ másik oldalán. Egész távoli országokba is elutazhatunk, és ugyanazt a márkájú fogkrémet, cukorkát, testápolót vehetjük le a polcról, mint amit a szülővárosunkban.

Valami azonban mégis szemet szúr és bosszant, legalábbis bizonyos nagyáruházakban. Egyszer-egyszer felbukkan egy eddig ismeretlen termék, ami hiánypótló, és nagyon megörülünk neki. Legyen ez egy különleges fűszer, olívaolaj vagy valamilyen halféleség a fagyasztópultban. Ezek valamilyen kampány részeként érkeznek hozzánk, aztán, ahogy megjelentek, hirtelen el is tűnnek. Hogy milyen gazdasági ok van a háttérben, mi nem tudjuk, de igazán nem is érdekel. Ami tény, hogy mire megkedveltük őket, eltűnnek, és soha nem bukkanunk a nyomukra. Esetleg majd évek múlva.

Az, hogy árubőség van, és nagy a választék, jó dolog, és ez az esetek többségében jól is működik. De ha már eddig eljutottunk, jó lenne az is, hogy legalább egyazon üzletben rendszeresen megtalálnánk ugyanazt a márkát, ugyanazt a minőséget egy adott termékből. Vagy pedig ha nem megbízható egy beszerzési forrás, és már előre tudni lehet, hogy valamiből csak ízelítőt kaptunk és nem lesz utánpótlás, vagy ha kétséges, hogy az adott árucikket jól fogadják-e majd a vásárlók, inkább ne is kísérletezzenek rajtunk. Mert aztán megint oda fogunk kilyukadni, hogy áruhiányt idéztünk elő.