Velem kezdődik minden

Szeretet, megbocsátás, elfogadás. Alapvető pillérek az élet emelte ingatag vár alatt. Minél kevésbé stabilak, annál jobban kileng az építmény, amely végül a legváratlanabb helyzetekben, olykor egy szellő lágy érintésére összeomolhat. A gyakorlatban számtalanszor találkozhatunk ezzel a romba dőlő kártyavár effektussal. Amikor egy ismerősünk a semmi hatására vulkánként kezdi ontani magából a fájdalmat, a tüskéket és a szívet maró érzelmeket, akkor sejthetjük: már jó ideje mocsaras alapra épülhetett sorsának alkotmánya.

Hogyan akarunk másokat szeretni, amikor azt sem tudjuk, mi az az önszeretet? Nem a nárcisztikus megnyilvánulásokra gondolok, sokkal inkább az önmagunk felé forduló tiszteletre, amelyet cselekedeteinktől függetlenül megérdemlünk.

Hogyan gondoljuk, hogy majd megbocsátjuk azt a sok negatív élményt, eseményt, azt a rengeteg bántást, ami ér minket, ha saját lényünk számára sem tudunk bocsánatot ajándékozni? Ha nem vagyunk képesek megbocsátani: nem másnak, magunknak?

Egyáltalán: hogyan is fogadhatnánk el egymást, a világot, a nehézségeket, és a szívet-lelket melengető sorsfordító eseményeket, ha nem tudjuk elfogadni azt az embert, akik mi vagyunk – gyarlóságokkal, rossz tulajdonságokkal és elhibázott döntésekkel együtt.

Az első lépést nem a „mások”, nem a barátok, ismerősök irányába kell megtennünk, hanem saját magunk felé. Ez bizony nem könnyű feladat, megannyi felismeréssel jár, de ha a lelki békénk és egyensúlyunk önmagunkból fakad, és nem kívülről várjuk a betoppanásukat, akkor végre kinyithatjuk az ajtót a külvilágnak, hogy szeretetet, elfogadást és megbocsátást adjunk.