Miklósa Erikával beszélgettünk a szombathelyi fellépéseiről, szerepeiről, a nőiségről, anyaságról

Pályáján nemzetközi meghívások sokaságának tett eleget, több száz előadásban szerepelt. Nagyon jól érezte magát itt a két-három hét alatt, az iseumi Varázsfuvola próbaidőszakában, mert nagyon jó társulat jött akkor össze. 2014 óta a Virtuózok komolyzenei tehetségkutató verseny zsűrielnöke. Egy bakonyi falucskába tér haza a fellépéseiről.

Énekesek szakszervezete

A szombathelyi emlékei közül először az jut eszébe, milyen vicces volt, hogy megalakították az énekesek szakszervezetét, és az akkori igazgatónak fel is volt téve az irodája falára az a szabályzat, amit ő írt. Benne volt például, hogy a premierre egy olyan ajándékkosarat szeretnének az énekesek, amiben van pezsgő, gyümölcs, csokoládé. Szerették volna kivívni, hogy ne legyen közvetlenül egymás után próba, premier előtt legyen egy nap szünet…

Ez azért volt így, mert a kórusnak meg a zenekarnak is volt szakszervezete, és azt mindenki nagyon pontosan tudta, hogy ők hány órától hány óráig érnek rá. Egyszer az énekesek mérgesek lettek, azt gondolták, nekik is kell érdekvédelem. Hát, csináltak egy szabályzatot, és úgy vették észre, hogy ezután őket is komolyan vették. Szarkasztikus humorral próbáltak hozzáállni az egészhez, viccesen igyekeztek megoldani az adódó helyzeteket. – Valójában soha nincs az énekeseknek szakszervezete – mondja Miklósa Erika –, általában mostoha helyzetben vagyunk. Nagy meglepetésünkre az előadás után tényleg ott volt egy ajándékkosár az öltözőben az asztalunkon…

A hely szelleme

Hogy milyen érzés volt Ízisz istennő szentélyében énekelni, benne állni az ókori történelemben, arra azt feleli: dolgozott „a hely szelleme”, egész más hangulat volt, mint mondjuk egy kőszínházi előadáson. A szabad tér, az autentikus környezet ritka alkalom a Varázsfuvola előadásához. Majd arról beszélgetünk, mennyire áll közel a személyiségéhez a rombolva építő Ízisz vagy az Éj királynője alakja. Úgy véli, az Éj királynője elég hideg-ridegnek tűnő személy, legalábbis a legtöbb rendezői elképzelésben. Ezek a tulajdonságok nagyon távol állnak tőle, ő inkább harmóniára törekvő ember, békítő típus, egy sokkal lágyabb vonulatot képvisel. Bele is viszi ezt a szerepbe, akármennyire is nem akarják a rendezők, igyekszik megmutatni azt a lágyságot, ami a figurában szerinte benne lehetett.

A nőiség mellett szabad kérdezni az anyaságról is, ezért arra szeretnénk nyitni, hogy – amint olvashatjuk az interneten – még nem tett le arról, hogy az örökbefogadott kislánya mellé saját gyermeke szülessen. 48 évesen ez nagy vállalkozás egy nő számára, aki ráadásul komoly kar­riert épít. Azt mondja, ezzel ő így nem foglalkozik, bár úgy tűnhet a sajtóból. Hogy a férjével örökbe fogadnak vagy biológiai gyermekük lesz, számukra teljesen ugyanaz. Szeretnének még egy gyereket, de hogy az élet ezt hogyan adja meg, azt előre nem tudni.

Fellépés

A szerdai szombathelyi fellépéséről érdeklődünk, milyen a viszonya ehhez a szerephez, amit Hӓndel darabjában énekelt. A zeneszerző egy különleges és ritkán játszott szólókantátáját énekelte a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, az „Il delirio amoroso” azt jelenti: „Szerelmi mámor”. Ezzel a zenekarral 28 éve rendszeres kapcsolata van, szinte majdnem azt lehet mondani, hogy olyan, mint egy házasság. Rögtön a pályája elején találkoztak, és azóta valahogy nem tudják elengedni egymást. Miklósa Erika számára ők a „szuper-csúcs” kamarazenekar az országban. A zeneszerzőről szólva pedig azt tudjuk meg tőle, hogy három nagyon szeretett komponista van a karrierje kezdetétől fogva, akiktől sokat tanult: Bach, Hӓndel és Mozart, akik nagyon jól kordában tartják az énekest, technikailag és koncentrációban, és mindig helyrerántják, ha valaki „elkószálna”. Úgy véli, egy érdekes, nehéz darab szólalt meg a Bartók Teremben szerdán este, olyan, amiben sokat lehet fejlődni, zenészi és szólista oldalon is komoly fel­adat. A zenekar nem egyszerűen kíséri az énekest, hanem totális az „együttmuzsikálás”, és ez egy teljesen más kapcsolat.

A műben sok olyan részlet van, amihez a kamaraegyüttesen belül még kisebb csapat kell, illetve csak egy vagy két hangszerrel megy az ének.

Az énekesnő arról is szívesen beszélt, hogy mit lehet tudni erről a nagyon szép darabról „belülről”, hogy az érzés szintjén milyen. – Felível a darab, de nagyon ambivalens, együtt a halál és a szerelem, és mindaz, ami évezredek óta foglalkoztatja az embereket, a szerzőket. Erősen spirituális, misztikus téma, szöveg nélkül is. Pozitív a végkifejlet, a gondolat fölfelé csendül. Érdekes, hogy ebben a korban nem nagy csinnadrattával fejezi be a szerző, hanem a lezárás helyett hopp, egyszer csak vége. Sokszor meg is lepődik a közönség. Azt gondolhatják, hogy még valami nagyon magas hangot majd kitartok, vagy hogy a zenekar még valamit játszik, és csak „húzzák-húzzák a száraz fát”, de nem, itt egy kis zenés menüett van – mondja Miklósa Erika. Valószínűsíti, hogy azért, mivel ez a maga korában egy szórakozási forma volt, táncoltak rá, no meg vacsoráztak, beszélgettek, és néha odafigyeltek a zenére is.

Először azt gondolná az ember a végéről, hogy nem illik oda a menüett, de aztán mégis, hiszen közben meg betalál a szerelem, a boldogság, ami olyan, mint egy kismadár, repül.

Úgy is jellemzik ezeket a záró érzéseket, mint a szélben a vitorla mozgását. Nem is igazán zárnak, hanem ott maradnak lebegve a térben és bennünk.