Az élet csodája

2022.01.16. 07:00

A 103. esztendejében járó Herczeg János vallja: ne tegyünk mást, csak éljünk, és akkor száz éven túl is lesz miről beszélnünk

A 103. esztendejében járó Herczeg János elég idős ahhoz, hogy tudja, az élet egy csoda. Azt mondja, ne tegyünk mást, csak éljünk, és akkor száz éven túl is lesz miről beszélnünk.

Tóth Judit

Herczeg János több ezer esernyőt javított meg, ez számára időtöltés, nem pénzkereset

Fotó: Szendi Péter

Időskorban az emlékek legalább annyit érnek, mint fiatalkorban az álmok. Persze egyik a másikkal összefügg. Ha az ember harmatos ifjúkorában jól sáfárkodik, megismerheti az élet csodáját. Összegyűjtheti a napfényt és a derűt, ami emlék formájában kárpótolja később, öregségében. Herczeg János 1919. szeptember 23-án született Rábatótfaluban. 

 

Az élet csodáját tapasztalja meg nap mint nap, túl a száz esztendőn is. Azt mondja, Isten tenyerén van, ez hosszú életének titka, na meg persze az, hogy soha nem hagyta el magát, mindig csinált valamit. Sokszor egészen elképesztő dolgokat is. Jól emlékszik, amikor gyerekként Tótfaluban rókát szelídített. Az erdő vörös rézgombját urizálva vezetgette végig a falu utcáján, úgy, mint mások a kutyát. De az is eszébe jut, hogy szoptatós kisded volt még, amikor édesanyját ragályos betegség támadta meg, így nem szívhatta magába tovább az anyatejet. Egy falubeli asszony szánta meg, a helyi szatócsbolt tulajdonosának zsidó felesége, aki három-négy hónapig táplálta. János bácsi úgy véli, az események ilyenféle alakulása mindenképpen kedvezően hatott az életére. – Édesapám vármegyei útkaparó volt Szentgotthárd és Alsószölnök között. Ő ügyelt arra, hogy járható legyen az út, és a vízelvezető csatornákban és árkokban ne legyen semmi fennakadás – meséli János bácsi. 

 

 

 

– Precíz emberként a munkájára is nagyon sokat adott. Anyám háztartásbeli volt, otthon gazdálkodott. Volt két tehenünk, ebből megvolt minden tejtermékünk. Nem voltunk gazdagok, mert apám nem volt nagy keresetű, de becsületesek voltunk és figyelt ránk a Jóisten, így megélhettünk. Édesanyám, ha hozott egy kiflit, akkor örültünk, ma már egy ilyen mondatot senki el nem hinne. Egy gyereknek manapság nagyon kevés örömet tudnak szerezni, mert mindene megvan, nem kell küzdenie semmiért. Hatodik osztálytól már Szentgotthárdon tanult Herczeg János, oda építkezett a család. Azért említem így, teljes nevén Herczeg Jánost, mert az akkoriban is gyakran előfordult, hogy így szólították magukhoz tanárai, főnökei, felettesei. Jó pár csínytevésről lehetne beszámolni az iskolából, a lakatos inasidőszakból, az 1940-es években töltött katonai szolgálatból és a hadifogság idejéből is. 

 

János bácsi lakatosként és műszerészként dolgozott, 1979- ben – a selyemgyár szövödéjének gépmestereként – ment nyugdíjba.

 

 Ennek több mint négy évtizede. Azóta sem telt el nap, hogy ne bütykölt volna valamit. Eleinte bicikliket is, ma már csak inkább esernyőket. Van egy kis szerszámosládája, azt mondja, ez olyan érték, amiből meg lehet élni. Ebben minden benne van, ami a javításokhoz szükséges. – Én soha nem pénzért csináltam a javításokat, hanem inkább unalomból, időtöltésként. Több ezer esernyőjavításom volt, de meg kell mondjam, a mai esernyők nem sokat érnek. Ezeket nem használatra gyártják, hanem eladásra. 

 

Egy felhúzással tönkremennek, el lehet őket dobni, mert az ember otthon maga nem tudja megreparálni. Mindig azt mondom, ha esernyőt vesznek, ne csak egyet vásároljanak, hanem mindjárt kettőt, így egyikből meg lehet majd javítani a másikat. János bácsi még hozzáteszi: Magyarország, sőt Vas megye is büszke lehet, hiszen Uraiújfaluban találta fel az összecsukható esernyőt két lakatos. Ez is magyar találmány, mint annyi minden más. A 103. évében járó férfi megemlít egy szombathelyi mozdonyvezetőt is, aki szintén esernyőket javított, és amikor fényképes gyászjelentése megjelent az újságban, kivágta, elrakta, hiszen mégiscsak kollégák voltak. 

 

Herczeg János közösségi és társasági élete is aktív volt. A Szentgotthárdi Nyugdíjas Egyesület tagjaként és vezetőjeként is tevékenykedett, most tiszteletbeli elnök és nem utolsósorban Szentgotthárd díszpolgára. János bácsi számára a másik nagy elköteleződés a kézimunkaminták előnyomása. Ezt a tevékenységet a szomszédaszszony ihlette, aki nyári melegben kint hímzett, és az indigó erősen megfogta az arcát. János bácsi rögvest elhatározta, hogy ezt meg kell oldani, ezért utánanézett a technikának, és maga kezdett kézimunkanyomatokat készíteni. 

 

Kézzel előrajzolta, majd saját géppel kilyukasztotta. Leginkább osztrák mintái vannak, Ausztria volt ugyanis a kézimunkák fő felvevőpiaca. Főleg a hímzett kispárnák voltak kapósak, abból János bácsi olyan sokat készített, hogy szerinte annyi ember nincs is abban az országban. János bácsi kerek hatvan évet élt szeretett feleségével, Paula nénivel. Halálát nehezen viselte, de a család átsegítette a problémás időszakon. Három gyermeke, három unokája van, sőt már dédunokái is születtek, azt mondja, ezért is jó, ha száz évig él az ember. Persze itt még folytatódhatna a történet hosszan, merthogy Herczeg Jánosról nem is cikket, inkább könyvet kellene írni. 

 

János bácsi szorgosan gyűjtögette a napfényt és a derűt, az élet csodáját, így most 103. évében is van miről beszélnie. – Isten tenyerén vagyok, mióta élek, ha onnan lepottyanok, akkor lesz vég

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!