Jó látni a gyerekek boldogságát: siska disznó, Kőketánc – Kővári Réka néptáncpedagógus foglalkozásán jártunk - fotók

Réka először is buborékokat fújt, a kisgyerekek vadásztak rájuk, a még kisebbek pedig az anyjuk ölébe húzódtak, de amikor megszólalt a furulya, köréje gyűltek. Ebben a körben mindenre van versike és dallam, megcsiklandozzák a hasukat, hátukat, fejüket; a zsákból a manó jön elő és beszélget, a bábozás lenyűgözi az apróságokat. 

Szezonális téma a hapcizás, és hogy csak a babáknak van „orszi-porszija”, ekkora gyerekek már saját maguk fújják az orrukat, a manó bemutatja: beletrombitál a zsebkendőbe. A lovacskázás a kicsik egyik kedvence; ezt is lehet két gyerekkel, mint sok mindent; van olyan anyuka, aki a tipegő gyermeke mellett a kisebbet is kénytelen hozni, mert nincs, aki vigyázzon rá, de jó helye van a bébihordozóban. Népdalok is megszólalnak, aztán Siskát keresnek, aki kilenc malacával az erdőbe futott – sok-sok simogatás és hajborzolás jut közben az aprónépnek, a szülők arca is derűsen, önfeledten ragyog, teljes odaadásban élik át ezt az egy órát. 

A foglalkozásvezető karaktere – Kővári Réka születésétől fogva otthonos a népzene világában, ez adja a sajátos ízt az óráinak – elvarázsolja a résztvevőket, akár dobolva jár körbe („Erre kakas, erre tyúk”), akár gombócost játszik („Kiugrott a gombóc a fazékból”), akár az ujjacskákat számolgatja a gyerekekkel („Ez a kismalac elment a piacra…”). Az egyik picur egyszer csak az ölébe ül, onnan figyeli tovább az eseményeket. Az anyukák felemelik a gyerekeket, zsip-zsuppolnak; sétálnak, sétálnak, egy kis dombra lecsücsülnek; láncot alkotva, kézen fogva tekerednek, mint a kígyó, aki rétes akar lenni. – Itt mindenki tanul: szövegeket, dallamokat, egymásra figyelést, értelmes-érzelmes együttlétet. Akkora a vidámság, hogy rendesen mulatnak a gyerekek, kukucskáznak, labdákat táncoltatnak. Fontosak az érzések, amelyek a gyerekben is, az anyában is keletkeznek mondókázás, dalolgatás közben. Jó látni a gyerekek boldogságát, mindig hazavisszük magunkkal ezt a hangulatot. 

Néhányszor eljött velünk apa is, azóta irigykedik, hogy keddenként mi ezt átélhetjük – halljuk az egyik anyukától, Dobosi Nórától, aki a másfél éves Vendelt négy hónapos kora óta. – Ha reggel azt mondom, megyünk táncra, Vendel onnantól cipővel a kezében járkál, és azt mondogatja, hogy „tánc, tánc”. Otthon is kapcsolok be neki zenét, különösen szereti a moldvai táncot. Ha olyan zenét hall, amire itt táncoltunk, már önállóan is lépeget rá. Ez a „babázós csodaidő” hamar elillan, szeretnék minden percet megragadni, hogy együtt kiélvezhessük. 

Tóth Szarka Viktória hat hónapos kora óta jár ide a 2,5 éves Lanával. Azt meséli, a kislány úgy néz Rékára, mint egy csillagra, és amit tőle tanul, otthon lejátssza a babájával. A kedvence a Siska disznó, a Kőketánc, illetve minden, ami „csikizős, simizős”. 

– Ezek az érzelmi biztonság alapkövei. Az összebújásokkal, összenevetésekkel mély kapcsolat alakul ki anya és gyermek között – mondja Kővári Réka, aki korosztályonként tart foglalkozásokat a kicsiknek, és akiket később is marasztal ez a világ, a Reményik Sándor Evangélikus Általános és Művészeti Iskolába járhatnak hozzá, ahol néptáncpedagógusként tanít. A saját gyermekei is a foglalkozásain nőttek fel, a 11 éves Barnabás ma már a Vasi Kislegény Czéhben táncol, az ötéves Sára ovis néptáncra jár. 

Réka 66 éves édesanyja is el szokott jönni az óráira „feltöltődni”, és jöttek mások is, akik tudják, hogy nagymamiként sem kis öröm, ha valaki tud mondókázni, dalolni a gyerekekkel.