A lovat a szívében érzi az ember - A felsőberkifalui Horváth Jánossal beszélgettünk

A lovaglás egyfajta magatartásforma is, hiszen a ló megtanítja az embert viselkedni – mondta egyszer Dallos Gyula magyar díjlovagló, és hát ezzel az állítással Horváth János sem vitatkozik. Pontosan tudja, mit jelent ez, hiszen majdhogynem autodidakta módon tanult meg lovagolni. A gazda tanította a lovat, és persze a ló is viszont a gazdát. Könyveket is olvasott, hogy jó lovas legyen, de hát az vajmi kevés, mert a ló és lovas közti kapcsolat könyvekből nem tanulható. Azt a szívében érzi az ember. – Még beszélni is alig tudtam, amikor már zsoké akartam lenni. Paraszti gazdaságban nőttem fel, és ahogy a legtöbb háznál akkoriban, nekünk is voltak lovaink, teheneink. Édesapám tartotta fenn a családot, anyám a háztartást vitte. 

A szüleim között tíz év korkülönbség volt, a közös életük története nagyon érdekes. Mindkettőjüknek volt első házassága. Édesapám a fronton volt, miközben első felesége itthon tüdőbajban meghalt. Édesanyám is hiába várta haza a férjét, mert a háború elvette. Apám egy lánygyermekkel, édesanyám egy fiúval és két lánnyal maradt özvegyen, így kerültek össze. Én csak tíz évvel a házasságkötésük után érkeztem ötödik gyermekként a családba. Apám sokszor mondogatta, hogy én azért születtem, mert elment Máriához imádkozni a vasvári búcsúba – kezd bele a nagy történetbe Horváth János, akit jobb, ha Csinajnak nevezünk, mert mindenki így ismeri. – Világéletemben Felsőberkiben laktam, itt ragadt rám a lovak szeretete is. Édesapám egyéni gazdálkodó volt, akit annak idején behajtottak a téeszbe. Szándékosan mondom így, mert tényleg ez történt. Elvitték két lovát, pedig azok jelentették az életét. Ő ment fejőgulyásnak, és könnyes szemmel nézte, hogy mások hajtják a lovait – folytatta Csinaj, aki gyermekként meséket hallgatott a két lóról, Pajkosról meg a Sáriról, és persze a frontról, ahol a katonák csalánlevest főztek, hogy életben maradjanak. 

Arról is volt egy történet, hogy az édesapja Galíciából hazafelé jövet a vagonajtóba kapaszkodott, és amint beért Magyarország határába, azt mondta, hogy a magyar földet soha többé el nem hagyja. Így történt, hogy nemcsak külsejében, de belsőjét tekintve is ízig-vérig magyar ember lett Horváth Jánosból, aki büszkén vitte tovább az atyai örökséget. Azt tanulta, hogy minden embert tisztelni kell, bántani nem érdemes. Bár igaz, ami igaz, az azért előfordult, hogy élete során szóval megsértett valakit, mert a nyelve elég éles. Arra is emlékszik gyermekkorából, hogy a falu végén volt a futballpálya, ott gyakran megfordult, merthogy imádta a focit. Egy valamit szeretett még ennél is jobban, mégpedig a lovakat, és ha jött egy lovasfogat az utcán, azonnal utánafutott. Hányszor, de hányszor hallotta: Állj, állj, ameddig a lovat látja, addig a Csinajjal nem lehet beszélni! Állt a játék, ameddig ez a kis jelenet le nem zajlott a lovakkal. 

És hogy miért nem lett végül zsoké Horváth Jánosból? Érdemes a kis epizód erejéig ehhez a szálhoz is visszakanyarodni. Bár a sztori nem romantikus színezetű, sokkal inkább maga az élet hozta ezt így. Jani tizennégy évesen Nagycenkre készült továbbtanulni lótenyésztőnek, az iskolába fel is vették. Parasztgyerek volt, nem is igen járt a falun túl, de ebbe belevágott volna. A szülei azonban már nem voltak fiatalok, édesapja akkorra már egy stroke-on is átesett, így a legkisebb fiú itthon maradt, hogy segítsen a hattehenes családi gazdaságban. Kézzel takarítottak be mindent, volt munka bőven. Így szálltak el a nagycenki álmok, lett helyette lakatosiskola, amit Csinaj máig élete egyik legrosszabb döntésének tart. Megcsinálta persze azt is, de otthon soha nem érezte magát benne. János számára a fordulópontot a lovazásban a nászútja hozta el. Ildikóval Szilvásváradon is megfordultak a mézeshetek alatt, ahol Dobrovitz József fogathajtó-világbajnok szerepelt egy versenyen. – Kihozták a négyesfogatát, elkezdődött a bemelegítés, ami majdnem három órán át tartott. Leültem, végignéztem. Akkor vettem észre, hogy az én drága, újdonsült feleségem már nincs ott, visszament a szállásra. Szerintem ott kezdődött. Onnan még egy év kellett, aztán meglett az első saját lovam is, Szikra.

A nagy hírű zalaegerszegi országos állatvásárról került hozzánk, Felsőberkibe. Az a ló olyan volt, mint egy gyerek. Amit én csináltam, azt utánozta. Tanított engem, én meg őt. Nagy bizodalmunk volt egymásban, rendkívüli módon a szívemhez nőtt. Amikor nyolcévesen elpusztult, sírtam, és megfogadtam, hogy soha többé nem engedek ennyire közel magamhoz egyetlen állatot sem. Persze ez nem így lett, jött Liza, most pedig itt van Pajkos és Kormos, valamint a barátok lovai. Mindegyikkel sokat dolgoztam, de megérte, mert az évek alatt mindig megtérült az odafigyelés, a gondoskodás – meséli Csinaj, aki társaságával 2004 táján tette le a körmendi Batthyány Lovas Bandérium alapjait, ehhez nagy segítséget nyújtott Csák Tamás egykori önkormányzati képviselő, Bebes István polgármester és Somogyi Győző festőművész, huszárkutató is. Most már kevés olyan település van a megyében – sőt, talán az országban is –, ahol ne fordult volna meg a bandérium. Ismerik, szeretik a lovas csapatot mindenütt. A tagok egyenruhában, a legnagyobb melegben szinte gőzölgő háttal is bírják a kiképzést, bemutatót tartanak, lovagoltatnak, tábori életet idéznek.

Az évben majdnem minden hétvégéjük foglalt. A bandérium tagjai így élik az életüket: lovakat pakolnak ki és be, szállítanak, gyakorolnak, felkészülnek, bemutatják, pedig mindenkinek van munkahelye, családja. – Sajnos nincs utánpótlás. Lányok még csak-csak lennének, de fiúk nincsenek. Mi, idősebbek csináljuk néhány fiatallal kiegészülve. De minden nappal öregebbek leszünk, ezért nagyon kellene az újítás a bandériumban, és az, hogy valaki még melegében átvegye. Volt rá példa, hogy Felsőberkiben rönkhúzást szerveztünk, ami már rég nem volt a faluban. Jöttek a fiatalok, az idősebbek betanították a nótákat és a bolondesküvő minden mozzanatát. Ehhez kellett pár jó hangulatú este a kocsmában. Nagyon jól sült el, ráadásul utána nem volt olyan év, hogy elmaradt volna nálunk a húsvéthétfői locsolás. A fiúk bő gatyában, fehér ingben, fekete kalapban, mellényben és csizmában mentek a lányokhoz, ahogyan kell. Horváth János huszonkét évet húzott le a közútkezelőnél, szerette, mert csapatban dolgozott. 

Varga Istvántól tanulta a szakma csínját-bínját, és azt is, hogy a közút olyan, mint a családi háznál a kiskert. Mindennap ápolni, gondozni kell, mindig van munka, csak észre kell venni. Most mint gépkocsivezető dolgozik egy magánvállalkozásnál, onnan indul nyugdíjba pár esztendő múlva. – A családom az évek során teljesen belemerült az én lovas szenvedélyembe. A feleségem is kénytelen volt úgy elfogadni, ahogyan vagyok. Amikor elmegyünk itthonról, teljes mértékben ellátja az állatokat, a korhű ruháinkról is mindig ő gondoskodik. Három nagyszerű gyermekem van: Ádám, Ákos és Janka. Szeretem, ha az egész család körülüli az asztalt. Ezek az alkalmak számomra mindig ünnepnapok, pláne, hogy a feleségem nagyon jól főz. És meg ne feledkezzünk róla: imádom a kosárlabdát, a körmendi csapatnak gyermekkorom óta szurkolója vagyok. A csapattól, a meccsektől semmi nem tud elcsábítani – teszi még hozzá a lovaskapitány, aki előtt nincs korlát, mindent meg tud csinálni, mert mindig úgy intézi, hogy a lova a részévé váljon. A ló meg türelmes, időt hagy, kivárja, hogy a lovas átgondolja tetteit. Mert a ló nemes jellem, önteltség nélkül. Mindig szolgálatra kész, de nem szolga, sokkal inkább barát, akitől távol áll az irigység. Milyen igaz Jókai Mór mondása: Bölcs embernek ló való, mert lóvá tesz az ember, és emberré a ló.