A család, a hagyomány és a muzsika mozgat mindent Batyi „Kala” Árpádéknál – fotók

Pedig munkanapja van a prímásnak, este fiával lép fel Körmenden. Ennek már csak a gondolatába is beleborzong az ember. Apa és fia együtt muzsikál. Régen milyen természetes volt ez, sőt, mondhatni kötelező minden zenész családban. Ma ez ritkaság. Batyi „Kala” Árpád még nem volt hatéves, amikor első hegedűjét kapta. Jól állt kezében a vonó, így korán megjósolták, hogy zenész lesz belőle. – Apai és anyai ágon is zenész dinasztiából származom. Én Szombathelyen születtem, édesapám sorokpolányi, édesanyám pedig vépi kötődésű. Apám felmenői amúgy kassaiak voltak, ott is muzsikálással foglalkoztak.

Egyik unokabátyám, Buffó Rigó Sándor a 100 Tagú Cigányzenekar prímása, majd művészeti vezetője volt, úgyhogy büszkén mondhatom, hogy ismert zenészek is voltak a családban. Édesapámnak a cimbalom volt a fő hangszere, mellette harmonikán játszott, de más hangszereket is magabiztosan megszólaltatott. Most ő is itt lehetne, hogy elmondja, milyen volt, amikor engem tanított, de sajnos távol él tőlünk. Édesanyám halála után Debrecenbe költözött, azóta elég ritkán látjuk.

A Kala becenevet is ő akasztotta fiára, amely idővel művésznév lett, sőt védjegy is a minőségi muzsikára. Árpád a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett, majd pedagógiai asszisztens képesítést szerzett. Mellette zeneiskolába járt, sőt magántanárai is voltak, a legtöbbet azonban kétségkívül apja zenekarában szívta magába. A hegedű a fő hangszere, de alapszinten gitározni is tud. Zenei fejlődésében meghatározó szerepet töltött be az egyik nagybátyja, a körmendi Horváth Pelele Károly és Horváth Bul István, de tanult Darvas Vilmostól is. Első komoly fellépése a Vadász étteremben volt, tizenkét évesen. Állj fel és muzsikálj – mondta az édesapja, és ő nem tehetett mást, elkezdett játszani. Ez volt az első alkalom, hogy mint reklámprímás közönség előtt hegedült, onnantól kezdve ez rendszeressé vált. Nemcsak itthon, hanem külföldön is.

– Nálunk nincs más hagyomány, csak az, hogy az ember átadja a zene és a hangszer szeretetét a következő generációnak. Négy gyermekem közül egy tanul komolyabban zenét, szerintem Dani fő irányvonala biztosan a muzsika lesz. Nálunk amúgy minden gyereknél elindul ez a zenei dolog, csak előfordul, hogy egy szinten megreked. A nagyobbik fiam, Árpád például nagyon jól hegedült, de nem folytatta, asztalosmester lett belőle. Az idősebb lányom, a 19 éves Vivien kozmetikusnak tanul. A legkisebb Anna alig másfél éves, de már van egy kis hegedűje. Jól áll a kezében, úgyhogy van reményem.

A zenei ízlés sokat változott. A mai fiatalságnál a mulatós és a popzene fut. A régi zene a magyar nótákkal és csárdásokkal kezd elfakulni, pedig Árpi ezt tartja az igazi magyar zenének. A repertoárjuk is állandóan más, az igényekhez igazodnak. Amit kér a közönség, azt muzsikálni kell, mert nem mondhatják azt, hogy ezt nem játszom vagy nem ismerem. Árpi számára a magyar zene életben tartása küldetés. Azt mondja, nincs annál meghatóbb, mint amikor a magyar ember egy nóta mellett búslakodik, vagy éppen egy csárdás mellett vigad. – Legemlékezetesebb fellépésem? Amikor először muzsikáltam a fiammal pár évvel ezelőtt, a Mandala zenekarban. Ez alapvetően cigányzenekar, de kiegészült zongorával, meg dobbal is.

Debütáló koncertünk Bükön volt, majd Szombathelyen az Ismerős Arcok zenekarral közösen is zenéltünk. Régen egy cigányzenekar 10-12 főből állt, ma csak Vas megyéből nem lehetne ezt öszszehozni, kellenének hozzá a környező megyék muzsikusai is. Árpi tagja a Pannon Cigányzenekarnak, ez egy komoly formáció, de oda is több megyéből jönnek, hogy meglegyen a létszám. – Negyvennégy éves vagyok, ebben a korosztályban nemigen van prímás a megyében. Idősebbek vannak, és néhány tehetséges fiatal is, de ők inkább klasszikus zenét játszanak, nem igazán vendéglátóznak. Az a tudás, amit én magamba szívtam, már nincs meg. Én még jártam falura muzsikálni búcsúkba, bálokba, ott meg tudtam tanulni mindent. Az életről is, a muzsikáról is.

Nagy baj, hogy Árpi kedvencei, a magyar nóták és csárdások elvesznek, vagy legalábbis elhalványul a jelentőségük. Már szinte nincs is olyan, aki játssza, aki énekelje és nincs, aki megtanítsa és továbbadja.

– Az Akácos út, A füredi Anna- bálon és Az én jó apámnál kezdetű nótákat szinte mindenki ismeri. De nem ez a lényeg. Hanem az, amikor valaki olyan dalt kér, ami régi, ami szinte már elfeledett. Akkor mi, zenészek nagyon örülünk. Uniformis most már nincs, öltönyben játszik a prímás, bár egy-egy különleges fellépésen azért előkerül az a híres magyar mellény. A külföldiekkel jó a tapasztalat, tisztelik a magyar zenét, talán jobban is értékelik nálunk. Árpi párját, Bettit is muzsikálás során ismerte meg. Ez mesébe illő volt, olyan mintha a történetet előre megírták volna – mondja Betti, aki maga is szereti és tiszteli a magyar nótákat. Aki ezt nem érti, nem tud együtt élni egy zenésszel.

– Hangszer mindig legyen nálad, mert nem lehet tudni, mit hoz az élet, mikor kell muzsikálni – ez fontos, ezt mondogatja Árpi a fiának is. Pénteken együtt mennek zenélni. Azt hiszem, ez nagy öröm mindkettőjüknek. A fiúnak is, aki 25 éves, de még most is áhítattal nézi az apját, amikor előkészül, hangolja a hegedűt és elkezd játszani. Megtisztelve érzem magam, mert én is kapok útravalóul egy nótát, úgy kezdődik, hogy Darumadár fenn az égen, hazafelé szálldogál, vándorbottal a kezében szegény legény meg-megáll… Tudtam, amikor beléptem az ajtón: a család, a hagyomány és a muzsika mozgat mindent Batyi „Kala” Árpádéknál.

Kiemelt képünkön: „Nálunk nincs más hagyomány, csak az, hogy az ember átadja a zene és a hangszer szeretetét a következő generációnak” – mondja Batyi „Kala” Árpád. Ölében legkisebb lánya, Anna, alig másfél éves, mögötte pedig fia, Dani