Szendi és Szendi az időben

falaknak, a körkörösségében a végtelenséget – és a könyörtelen linearitásban a mitologikus viszszatérés lehetőségét – fölajánló kis térnek különös vonzása van. Ide valahogy – a kerek ablakokon – mintha mindig beszűrődne a fény. De a Szendi és Szendi címmel megrendezett kiállítás most új dimenziókat nyit ebben a térben – és nem csak azért, mert mindkét alkotó, apa és fia eltéphetetlenül kötődik Körmendhez. Itthon vannak itt. Még csak nem is csak azért, mert egyszer csak vadonatúj jelentéssel gazdagodik a helyszín eredeti funkciója, régi neve (amely a bejáratnál most is olvasható): kocsiszín. Szendi Péter fotóriporter munkájához-életéhez hozzátartozik az utazás. A szokásos ügymenet része, hogy egy-egy nap akár száz kilométereket is autózik: megy a képek után. (…és néha megáll, szétnéz, főz egy kávét: út szélén, erdő közelében, eső után, eső előtt, naplementében… és persze ott gőzölög a Rába is…) Ha elindulunk a körben, fölvéve a kiállítás festmény-fotó-festmény-fotó ritmusát, az első élmény, amely megérint (már-már meglep): hogy menynyire egy tőről fakad ez a kétféle világ. Első pillantásra voltaképpen néha még azt is nehéz eldönteni, hogy melyik a festmény, melyik a fotó. A tárlat – amely emlékezés is: Szendi Ferencre – anyagát Szendi Péterrel összeállító Tóth Csaba mindjárt magyarázatot ad erre a kósza érzésre is. Csak előbb a tárlatnyitók háziasszonya, Pálóczi Zsuzsanna, a Körmendi Kulturális Központ igazgatóhelyettese arra kéri az otthonosan nézelődő, beszélgető közönséget, hogy kicsit szakítsa meg a nézelődést, beszélgetést, mert kezdődik a Szendi és Szendi címmel megrendezett kiállítás megnyitója: tárlatok váltják itt egymást, de ez ritka alkalom. Tóth Csaba is ezzel: az idő megszakításának szükségességével indít. Hogy az idő végtelen folyamában adódnak kivételes, az idő folyamának megállítására képes pillanatok; a tárlatnyitók is ilyenek. Mert minden műalkotás megszakítja az időáradatot (hogy megállhassunk, ránézhessünk a másikra, önmagunkra, a világra). – 1986-ban Szombathelyre, a megyeházára kerültem dolgozni, a kollégák között megismertem egy tanárembert, aki szintén festett. Az irodája falán festmény: egy iskolatáskás kisfiú. A kollégát Szendi Ferencnek hívták, az iskolatáskás kisfiú pedig most itt áll mellettem: Szendi Ferenc fia, Szendi Péter – hangolja személyesre a történetet Tóth Csaba. Aztán fölteszi a kérdést: vajon hogyan kapcsolódik össze ez a két munkásság? József Attila A Dunánál című versével válaszol: „(…) Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem. / (…) Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a mult és övék a jelen. (...) s én érzem őket és emlékezem. (...)” Aztán ezzel szoros összefüggésben Jungot idézi: a kollektív tudattalanban őrzött archetipikus képeket, amelyeket most a két Szendi – apa és fia – tájképein, csendéletein nyilvánítják ki magukat. Így válhat az időből kiszakított – „megörökített” – pillanat tényleg örök érvényűvé. Apa és fia gondolkodása többrendbélileg rokon: a felvételek olyanok – tájak, csendéletek a tájban –, mintha festő komponálta volna őket. Arról nem beszélve, hogy Szendi Péter fotói most vászonra vannak feszítve: íme a finom utalás a kétféleség (ecset és fényképezőgép) titkos egyféleségére. A kiállítás középpontjában kapott helyet a Kortársak című Szendi-fotó: a virágperspektíva és a faperspektíva egyetlen kompozícióba fogva (fölöttük a végtelen ég). Tóth Csaba ebből („külön a gratuláció a címadáshoz”) vezeti le apa és fia végtelen – és nem szokványos – szerénységét, amely nemcsak abban nyilvánul meg, hogy szótárukból hiányzott-hiányzik a művész mint önmeghatározás, hanem abban is, hogy sosem uralni akarják (nem akarják uralni) a természetet. Odahajolnak, fölnéznek, megmutatják. Érdemes a tárlatlátogatónak is odahajolni, aztán persze hátralépni. A tárlat június 30-áig tart nyitva a körmendi kiállítóteremben, a volt kocsiszínben. Közben pedig – a megállíthatatlannak tűnő napi sodrásban-darálásban – a Vas Népe utolsó oldalán is föl-föltűnik egy-egy újabb Szendi Péter-fotó. A tárlaton az időfolyamból kiemelt képek között van több (talán a legtöbb), amely itt, nyomtatásban (digitálisan és papíron) kezdte pályafutását. (Azzal a titkos kis reménnyel, hogy alkalomadtán még a napilapfolyamban is képes megállítani egy röpke pillanatra az időt.) A Lamantin legendája Hamarosan kezdődik a 20. Lamantin Jazz Fesztivál és a hozzá kapcsolódó improvizációs tábor: megint sztárokkal. 11. Szendi és Szendi az időben: VÁSZONRA FESZÍTVE Szendi Péter és Tóth Csaba a tárlatnyitón. Jobbra fönn: Szendi Ferenc – önarckép

Fotó: Jámbori Tamás