Autóvezetés – húsz év után biztos a bukás?

Ha újra vezetni tanulnék, biztosan ilyen oktatót választanék: ez az első gondolatom, amikor Németh Á. Zsoltot meglátom. Késő délután találkozunk, már túl van jó néhány elméleti és gyakorlati órán, mégis a nyugalom árad belőle. Ráadásul nagyvonalúan rábólint, hogy az én autómmal teszteljük a tudásomat – persze lehet, hogy ez inkább elővigyázatosság a részéről.

Nem mondom, hogy nem izgulok, pláne, hogy fotó-riporter kollégám berendezkedik mögöttem a hátsó ülésen. Zsolt próbálja oldani a feszültséget, és amikor elmesélem neki, hogy az amúgy nagyon türelmes és kedves férjem az anyósülésen egy szempillantás alatt kötekedő, elviselhetetlen fickóvá változik, megnyugtat: a férfiak már csak ilyenek. Azt hiszik, hogy a focihoz és a vezetéshez csak ők értenek.

Mivel „készültem”, beszállás előtt körbejárom az autót, úgy teszek, mintha a kerekeket és a gumikat vizsgálnám, de maradjunk annyiban, hogy megszámolom, megvan-e mind a négy. Beszállás után Zsolt diktálja a teendőket: megnézzük a kormányt, ellenőrizzük a rudazatát, a holtjátékát, majd a világítást, az irányjelzőt. Már pattannék ki az autóból, hogy megnézzem, villog-e az index, amikor megtudom, hogy azt belülről is tesztelhetem, normális esetben ugyanis kilencvenet villog percenként. Aztán jöhetnek a fékek, a biztonsági öv, a tükrök, és már indulhatunk is. Zsolt azt mondja, mindig arra menjek, amerre a közlekedési táblák, útburkolati jelek „terelnek”, ő csak akkor szól, ha azoktól eltérünk. Na, itt bizonytalanodok el először: én ugyanis mindig tudom, hova akarok eljutni, és már indulás előtt fejben megtervezem az útvonalat. (És igen, csúcsforgalomban képes vagyok megkerülni a fél várost, csak ne kelljen telezöldnél balra kanyarodnom.) Ebből pedig automatikusan következik, hogy nem nagyon érdekelnek sem az útburkolati jelek, sem a közlekedési táblák. Marad hát a rutin és (a férjem szerint) a vakszerencse...

Egy laza, forgalmi szempontból eseménytelen útszakasz után már éppen elégedetten dőlnék hátra, amikor észreveszem, hogy Zsolt bőszen jegyzetel. Megbeszéltük ugyanis, hogy nem vezetés közben mondja, hol hibáztam, hanem majd a végén értékel. Amikor már másodszor lapoz a füzetben, rájövök, hogy nagy valószínűséggel az az útszakasz csak nekem tűnt unalmasnak...

A Zanati útról lekanyarodva jönnek az egyirányú és persze a jobbkezes utcák – igen, az ipartelepen több mint húsz évvel ezelőtt, tanuló vezetőként is sokat gyakoroltam. Aztán teszünk még egy kört a vasútállomásnál, a Bartók Béla körúton egy telezöldbe is „belefutunk”, majd visszatérünk a Kiskar utcába. Kiszállunk, Zsolt visszalapoz a jegyzetfüzetében, én pedig nagy levegőt veszek.

Kiderül, hogy már az elindulásnál megbuktam. „Ha elindulunk hátrafelé, hogy nézhetünk előre?” – kerekedik az oktató szeme, és tényleg: mivel előttem állt egy terepjáró, tolatnom kellett, ám közben nem fordultam hátra, csak a belső tükröt néztem. Pedig hátra kell nézni, tolatni nem szabad csak tükörből. Próbálom megjegyezni, amit Zsolt mond. Hogy a külső tükröt akkor is használjuk, ha kerülünk vagy előzünk. És kanyarodásnál folyamatos az index, míg kerülésnél, előzésnél csak jelzünk vele. A belső tükörnek pedig a döntés-előkészítésben van nagy szerepe. Például ha megyünk egy lámpa felé, ami már régóta zöld, gondolhatjuk, hogy nemsokára piros lesz. Ilyenkor, ha belenézek a belső tükörbe, érzékelem a mögöttem lévő forgalmat, tudom, hogy mennyit fékezhetek. És nincs mese: a sárga lámpánál meg kell állni. Akkor is, ha a lámpa pszichológiája szerint aki rágyorsít a zöldre, az eldöntötte, hogy bármi áron is, de átmegy a piroson...

Állítólag a látástechnikám is hagy némi kívánnivalót maga után. Egy jobbkezes utcában haladva úgy kanyarodtam jobbra, hogy megálltam a kereszteződésben, és benéztem balra, pedig nekem volt elsőbbségem. Na, itt jönne a bizalmi elv, de sajna én alapból gyanakvó vagyok... Mindenesetre próbálom megjegyezni a leckét, hogy „a sofőr mindig arra néz, amerre vezet” – lássuk be, ez tényleg megszívlelendő szabálynak tűnik...

Aztán jött a többi – a vizsgán megbocsáthatatlan – hiba. Zsolt türelmesen magyarázza, hogy a gyalogost soha nem akadályozhatjuk, nem zavarhatjuk. Márpedig én állítólag ezt tettem, amikor úgy mentem át a zebrán, mint a szél, a gyalogos pedig tíz-húsz centire volt tőlem. Itt egy kicsit vitatkozunk, én ugyanis egyáltalán nem emlékszem, hogy azon a zebrán lett volna gyalogos... Majd kiderül, a vasútállomásnál úgy közelítettem meg a gyalogos-átkelőhelyet, hogy a bal szélét egyáltalán nem lehetett látni, mert kitakarta egy autó. „És ha ott áll Szombathely egyetlen törpéje?” – kérdi Zsolt, és elmagyarázza, hogy ilyenkor fékkészenlétben kell közeledni a gyalogos-átkelőhelyhez, ami azt jelenti, hogy nem a gázt nyomom, hanem a fék fölött van a lábam. Számítok arra, hogy ott lehet valaki. De ugyanígy nem láttam a Rohonci út elején két éve kint lévő, sebességkorlátozást jelző táblát sem, így a megengedett harminc helyett majdnem ötvennel mentem... Állítólag a záróvonalakat sem nagyon érzékelem. Az egyik zebra után ugyanis volt egy záróvonal, amin én simán átmentem, az úttest jobb oldalára, majd vissza balra, a jobbra tartással nem foglalkoztam, és végig a bal oldalon haladtam az egyirányú szakaszon.

És akkor jöjjenek a technikai problémák: Zsoltnak feltűnt, hogy a jobb kezemmel belül fogom a kormányt, így egy ponton elakad a kezem, és a balkanyarom göcsörtös. Aztán: állítólag bal lábbal fékezek, hiszen először benyomom a kuplungot, pedig előbb lassítanom, fékeznem kellene, és csak kanyarodás közben léphetnék a kuplungra. Zsolt elismeri: ez valóban nem könnyű, mindkét agyféltekénknek topon kellene lennie. „Kanyarodunk jobbra, először jobb lábbal fékezek, lelassítok annyira, hogy vissza kelljen kapcsolnom, benyomom a kuplungot, jobb kézzel váltok, bal kézzel kormányzok, és közben még az elsőbbséget is megadom” – sorolja Zsolt, és mit ad Isten, ebben is igaza van. Vajon le lehet erről szokni huszonöt év rossz rutinja után? Zsolt szerint nehezen...

Nem számoltuk össze, hányszor buktam volna meg a vizsgán, de talán jobb is így. Zsolt vigasztalásul elmondja, hogy a legtöbb, tíz-húsz éve (rutinból) vezető sofőr elvérezne, ha vizsgabiztos ülne mellette.

Egy biztos: tanulságos volt ez a negyvenöt perc. Azóta jobban figyelek: táblákra, lámpákra, gyalogosokra, záróvonalakra. És már nem (mindig) nyomom a dudát, ha harminccal cammog előttem egy tanuló vezető. Hiszen már tudom, hogy azért halad lassan, mert ő (még) látja a sebességkorlátozó táblát. Persze ő is csak addig, amíg mellette ül az oktató...