Ákos, a védett személy

Nem értettem, hogy miért nem ad nekem Ákos interjút. A sajtósa mondta telefonon, hogy fáradtak, és nem. Szerettem volna, ha beszélgethetek vele a dalokról, ahogy egyszer már megtehettem, néhány éve az Andante-turné alkalmával. Jó emlékek égtek a szívemben és kis (rőzse)dalok, ahogyan araszoltam a ködben a Sportház felé. Igen, igaz, hogy a menedzsment nemet mondott, de gondoltam: volt már ilyen. Ez meg az én szakmámmal jár: menni, tenni, kérni kell. És a nem jelölősor gyakran jelenthet talánt, sőt igent, mindnyájan tudjuk. De ezen az estén ez nem jelentette egyiket sem. Nemet jelentett, jó nagy, határozott nemet, amit tudomásul kellett vennem. Így hétig fotós kolléganőmmel – egy jó kávé és dzsúsz után - vacogtunk kicsit a hidegben. Bejutottunk, de nem tudtuk, hogy a koncertet nyolcra hirdették, és végül nyolc húszkor kezdődik majd. Nem baj, gondoltam, jön az Ákos, meg a régi életem, kamaszkorom forró nyara, rongyosra hallgatott dalokkal, sírós szövegek, és minden rendben lesz. Várakoztam a pótszéken és megfogta a vállamat Zsolti, az általános iskolából. Pár mondat, emlékek, és a szemében gyúlt fény lehűtötte az indulataimat, mert ott ült mellettem egy rajongó, aki mindenhová követi kedves művészét. Nem ragoztam hát, hogy csalódott vagyok, és értetlenkedem, hogy vajon ez „csak" profizmus, vagy a művészléttel járó nehézségek egyike, hogy még az öltöző előtt is kidobók strázsálnak és vokitokin védett személynek nevezik az ő nagy kedvencét. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem ment autogramot kérni, mert oda ugyan be nem jutott volna, az totziher. Mesélt mindenfélét, Ákosról, meg rólunk, és nekem eszembe jutott, hogy egyszer egy rózsaszín öblítőszeres flakonban imádkozó sáskát hozott a suliba, és a szívbajt hozta rám a rajzórán. Visszaült a helyére, én meg a lábammal dobogtam volna, hogy „gyertek ki", de nem mondtam, mert a fanok türelmesen várták Ákost. Aki meg is érkezett, kulturált színpadkép, villódzó fénypászmák, és profi hangosítás. Elmondta, hogy az 1993-ban megjelent első szólóalbuma, a Karcolatok huszadik szülinapján végig kell hallgatnunk pár olyan dalt is, amit régen, így még soha, vagy eddig egyáltalán nem játszottak színpadon. És: a koncert olyan lesz, mint a menzai bukta, mert sok fujtós kelt tésztát kell megenni azért a kicsi lekvárért. Ezt a metaforát fel is írtam a noteszbe, meg még egy szívmelengető történetet szőlőszem-Marciról, a mára gimnazistává érett fiáról, akinek akkoriban a Játsszuk el című dalt dedikálta, és néhány sztorit Savaria helyőrségről, ahol az énekes katonaéveit töltötte. Megtudtuk kik Ákos barátai, milyenek voltak a régi koncertek, még Hiszékeny Gizikét és a Bennfentes Embert is jól utánozta. A dalok úgy szóltak, ahogy rég nem hallottunk dalokat szólni ezen a helyszínen. A hangulat jó volt, a koncert elegáns, és mindenki megkapta, amiért jött, amire várt: a kedvenc dalát, egy darabkát a húsz évvel előtti életéből.