Beszélgetés Kulhay Géza zongoraművésszel

Mivel a családban mindenki érzett a zenéhez, nem volt meglepő, hogy a gyerekek is muzikálisak. Még az sem volt számukra különös, hogy Géza bluest játszik, hiszen úgy ismerte a Peterson-lemezeket, mint más a gyermekdalokat. Jöttek a zeneiskolai évek Mihalcsics Lászlóné, Bébi néninél. Amikor a zeneiskola igazgatója, Csorba Rózsa meghallotta „mit művel" a zongorán, azt javasolta a szülőknek, vigyék el Pestre Márkus Tiborhoz. Ő megmondja majd, mi legyen a gyerekkel. Tibor szárnyai alá vette az akkor tizenegy éves művészt, több koncertet is adtak együtt. Géza édesanyjánál üldögélünk a teraszon, és elmondom neki, szerencsésnek tartom magam, hogy láttam kisfiúként többször is játszani. Már akkor lélegzetelállító volt, ahogyan improvizált. Aztán egyszer csak úgy döntött, nem lesz több blues, elég volt, klasszikus zongoraművész akar lenni.

– Itt a Művészeti Szakközépiskolában nagyon jó tanárom volt, Benkő József. Először nem kedveltük egymást...(nevet) aztán jó lett a kapcsolatunk, nagyon tisztelem őt. Tizenhat évesen indultam a klasszikus zongorajátszás irányába.

Nem értem miért kellene választania. Azt hittem a két stílust lehet párhuzamosan is művelni. Géza elmagyarázza, neki nehéz volt, mert nem csak klasszikussal kezdett, így aztán nem kizárólag az a billentéstechnika „ment a kezébe". Volt idő, amikor egyáltalán nem lehetett rávenni arra, hogy bluest játsszon. Kedvenc zeneszerzője nincs. Néha hosszú hónapokat Bach bűvöletében él, máskor Schubert a favorit. Ezek rendre változnak. A beszélgetés közben visszakérdez: – Hogy mondod azt, hogy Ravel jobb, mint Palestrina? – Sehogy – válaszolom Gézának, és mindketten nevetünk.

A Zeneakadémián folytatta tanulmányait, akkoriban teljesen leállt a blues-játszásról.

- Tudod, nincs túl jó kapcsolatban a kettő technikai szempontból. Nekem rombolja a klasszikus technikámat, ha bluest játszom. Azt hiszem a könnyűzenében – nehéz megfogalmazni – de technikai szempontok nem nagyon vannak.

Géza Baselben elnyert egy ösztöndíjat, szerette a várost, szerinte egész Svájc egy csodás hely, ahol kedvesek és előzékenyek az emberek. Ott például sok énekest kísért, de játszott elegáns bárokban is könnyűzenét. Azt mondja, jó tanulópénz volt, bár az éjszakázás azért strapás.

- A zongoraművész sajnos egy remete, de én szívesen játszom csapatban is. Veszprémben fél éven át dolgoztunk a színházban egy kortárs örmény zeneszerző művét állítottuk színpadra, augusztus 22-én és 23-án a karneváli programokon a Zsidó Udvarban ülök a zongorához, szeptember 19-22-én Baselben lesz egy „vakrandim". Ez egy klassz dolog: mindig meghívnak zongoristákat, és nem tudjuk előre kivel játszunk majd. Szóval: valójában igazán határozott döntést még mindig nem hoztam, hogy csak komoly- vagy könnyűzenét játsszam.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mert amikor Géza legutóbb a Westend Blues-koncerten odaült a zongorához szó szerint megőrült érte a közönség.