Választott irányítók, gátõrök

A minimumos-garanciás-kardozós-simogatós aktivitás mindig gyanús, a politika ritkán szokott önzetlenül a polgár kedvében járni. Az elmúlt tizenöt év tapasztalatai azt mutatják, hogy úgy viselkedik, mint Virág elvtárs a Tanúban, egyszer majd kér tõlünk valamit, mi (tízmillió mínusz elit) pedig leshetünk kifele a fejünkbõl, mint megannyi Pelikán gátõr. Ugyanis a hatalomra jutók választás plusz egy nap után felejtik el, hogy mit is ígértek széles, úri jókedvükben. Ha a rendszerváltozás óta eltelt idõben még nem esett volna le iránytóinknak, a honi népesség (újabban: emberek) döntõ többsége normális munkát, elfogadható bért, kiszámíthatóságot óhajt, némi reménysugarat arra, hogy belátható idõn belül megközelítõleg úgy élhessen, mint ahogy az unióban szokásos, ha már becsatlakoztunk oda. Továbbá a magyar lakosság hangulatán olyasmivel lehetne javítgatni, mint új munkahelyek, jobb orvosi ellátás, és más, szociális és kulturális javakból részesedés, csupa olyan dolog, amibõl nem állunk valami fényesen. Aztán azt sem ártana elfelejteni, hogy a társadalmunk nemcsak az elitbõl (régi, új, vagy mesterségesen kreált) hanem vesztes, leszakadó, a napi megélhetésért küzdõ rétegekbõl áll. Nekik úgy kampányolni és ígérgetni, hogy mindez csupán a politikai stratégia és taktika része, nem hiba, hanem egyenesen bûn. Vagyis arra utalnék finoman, hogy nem párt-játszótéren tetszenek mûködni, illetve nem polit-laborban kísérletezgetnek, hanem azért szerzõdtettük a hölgyeket és urakat (helyben és orszá-gosan), mert naivan arra gondoltunk, hogy õk tudják, merre van elõre, és mi a helyes. Ha viszont nálunk érdeklõdnek a kívánatos irány felõl, nos, akkor át kell gondolni az egészet, mert valaki nagyon nincsen képben, és valami azt súgja: odafenn tetszenek kóvályogni párttól függetlenül.