A dünnyögő zongorista: virtuóz darabok Jandó Jenő szólókoncertjén

Egyáltalán nem biztos, hogy koncertekre is megfelelő a vár díszterme, de hogy szép és tiszteletet parancsoló, az tény. Minthogy tény az is, hogy a korábbi, rémségesen rossz hangszert lecserélték néhány éve úgyhogy ma már akár kisebb zongorakoncertre is megfelelő elvileg a terem.

De ha olyan nagy formátumú és energikus zongorista a fellépő, mint Jandó Jenő, akkor kitágulnak a határok és egyfajta túlnyomás keletkezik a térben. A hangszer egyik pillanatban tombol, szinte elviselhetetlenül harsány, máskor viszont vízesés-szerűen kellemes, simogató. Ehhez azonban olyan nagy zenész szükségeltetik, mint Jandó Jenő.

A Kocsis-Ránki-Schiff  korszak negyedik zongoristája kétségtelenül mindent tud a zongorán ez az első tapasztalat. Ráadásul olyan műveket választott, hogy ez minél előbb nyilvánvalóvá váljon. De az is lehet, őt már nem érdekli a virtuozitás miért is érdekelne  bárkit az, aminek évtizedek óta birtokában van inkább a darabok lényegét kutatja játék közben olyan szenvedéllyel, hogy megfeledkezik arról, hogy nem otthon, magányában játszik, vagy egy végtelen, hallgatóság nélküli térben, ahol csak hangjegyek vannak hanem koncerten.

Szinte folyamatosan dünnyög játék közben ami kifelé meglehetősen groteszk, befelé viszont az intonálást segíti. Valahogy így szólaltak meg a Liszt-darabok a teremben. Kompozíciók, amelyek a vándoréveket, Itáliát, Velencét, Nápolyt, Paolai Szent Ferencet, és Assisi Szent Ferencet idézik fel ahogy prédikál a madaraknak.