Pongrácz Zoltán autodidakta művész, óvodásként kezdett alkotni

Kercaszomoron nem ismeretlen a Pongrácz név. Múlt hét végén Pongrácz Zoltánnak Sokarcú Erdély címmel nyílt kiállítása. A Budapesten élő festőművész Vas megyei származású, s az őrségi Pongráczokkal is szegről, végről rokonságban áll.

– 1944-ben születtem Szombathelyen – mondja a festőművész. – A szüleim Sárváron éltek, s csak azért láttam meg a napvilágot a megyeszékhelyen, mert a bombázások idején nem volt szülészorvos a lakhelyünkön. Sokan kérdezik tőlem, hogy hány éve festek, s mindig meglepődnek a válaszon. Immár több mint hatvan éve foglalkozom festészettel. Öt és fél éves korom óta rajzolok, az óvodában is felfigyeltek a képességeimre. Aztán amikor általános iskolába mentem Sárváron, ott is kitűntem a tehetségemmel, azonnal felismerték a kézügyességemet. Csatlakozhattam egy rajztáborhoz, s ott a szakköri társaktól rengeteget tanultam. Én voltam közöttük a legfiatalabb, éppen ezért Benjáminnak hívtak.

Pongrácz Zoltán 1944-ben született Szombathelyen. Fóth Ernő és Lakatos József irányításával képezte magát. Élete során különböző művésztelepeket látogatott, volt Gyulán, Mohácson is. Fotó: Szendi Péter

Pongrácz Zoltán autodidakta művész. Fóth Ernő és Lakatos József irányításával képezte magát. Élete során különböző művésztelepeket látogatott, volt Gyulán és Mohácson is.

– Nem vettek fel a főiskolára, mert azt mondták, hogy hosszú ideig saját magamat képeztem, s nem tennének jót a művészi vénámnak az intézményesített tanulmányok – fűzi hozzá a festő. – Kreatív embernek tartom magam, 14 évig hegedültem, s emellett esszéket is írok. Alapelvem az, hogy bármiről is írok vagy festek, akkor azt a témát több oldalról is megközelítem. Így szeretném az igazságot, a valóságot átadni az embereknek. Mindenféle stílusban dolgozom, de az egyéniségemet viszem bele az alkotásaimba. Ha akarom, akkor mérsékelten konzervatív vagyok és egyben mérsékelten modern is. Azt mondják, hogy azokból lehet művész, akinek a felmenői között van kézműves ember. A családunkban édesanyám varrónő volt, édesapám pedig asztalos. Emlékszem, hogy sokszor figyeltem, ahogy anyám szabja a ruhákat, s a végén részekből rakja össze az egészet. Ugyanezt láttam apámnál is, amikor bútorokat készített. Ezt a technikát tőlük lestem el. Én nem lefestem, hanem megfestem a témát. Mindent átélek, ezért ihletesség nélkül nem állok neki a festésnek sem. Amíg nem érzem azt, hogy jó lesz, addig nem csinálom

Pongrácz Zoltán elárulja, hogy nagyon gyorsan dolgozik, a fejében kialakul a kép, s pár nap alatt el is készíti. Egy akvarell viszont akár fél óra alatt is elkészülhet. Nem elégszik meg azzal, hogy lefesti, amit lát, szereti megjeleníteni azt is, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a tárgyakhoz, épületekhez. Egy templomnál például azt is, hogy kik járnak oda. Tehetségét több országos díjjal is elismerték, valamint számos intézmény és magángyűjtő falát díszítik a képei.

A kercaszomoriakat Erdélyről készült képekkel lepte meg. Azért ilyen anyagot hozott az Őrségbe, mert úgy érzi, hogy rokonság van az erdélyi és az őrségi népek között. Több részből állította össze a kiállítási anyagot, próbálta minél színesebben szemléltetni a rokoni szálakat. Bemutatta, hogy hogyan élnek a székelyföldiek, milyen a vallásuk, a templomaik, a gondolkodásmódjuk.