Vakvagány - Újévi köszöntés

Ami először eszembe jutott, hogy vajon önmagában, lecsupaszítva boldogít-e a siker? Amikor - tételezzük fel - minden adva van például a munkában, de nem társulnak mellé barátok, támogatók, pozitív érzések. Meddig adhat ez a kósza láng meleget? Egy darabig biztos, de az idő fogaskerekei azért őrölnek, s a magányos estéken, a zord téli éjszakákon a lélek is csak didergésre lesz képes – siker ide, csillogás oda. Lehet, hogy ehhez tíz év kell, az sem lehetetlen, hogy az idős kor beköszöntével csap le a remegtető hiányérzet, de előbb-utóbb megérkezik... Célok természetesen kellenek, a kihívásokkal jó megküzdeni, eredményeket elérni, de nem szabad elfelejteni, hogy minden öröm akkor ragyog a legfényesebben lelkünk színterén, ha osztozhatunk benne valakivel, valakikkel.

Egészségben bővelkedő új esztendőt! Ez már mindjárt más. Sokan legyinthetnek erre, hogy „oh ugyan, mit számít ez?". Amíg van, amíg olyan az ember, mint a makk: egészséges, fitt, lendületes, addig „nem számít", hiszen természetes. Amikor jól érezzük magunkat, akkor nem gondolunk abba bele, mekkora kincs birtokosai is vagyunk valójában. Már magában a megsemmisíthetetlen tény, hogy élünk, egy csodával ér fel, s az, hogy járunk, látunk, hallunk, hogy a szívünk dobog...apró hangjegyei életünk szimfóniájának. Törékeny, hamar illanó varázs ez. Ráadásul nem csak rajtunk múlik, hogy meddig szól minden pontosan, hamis hangoktól mentesen. A baj nem kopogtat, nem kér elnézést, s készít fel minket elsöprő jelenlétére. Jön és letarol. Nyomában nem marad más, csak ordító csend. Fájdalmas zakatolás. Amikor megvakultam, akkor tudtam értékelni igazán a látást. A látást, ami már soha nem lehet az enyém.

Száz szónak is egy a vége: ha egészség van, akkor minden van. S ha ez már nem teljes, nem egész, de az optimizmusunk, a kitartásunk kézen fogva velünk tart az új évben is, akkor minden álom, cél elérhetővé válik.