Az utolsó kovács Borgátán

Géza bácsit, az inas fokozatot elérve Mesteribe fogadott kovácsnak hívták, de az első adandó alkalommal, 1933-ban visszatért Borgátára a család.

- Akkoriban két kovácsműhely volt a faluban, ide jártak a környező falvakból is patkoltatni, szekeret készíttetni. Nem volt egy fényes munkalehetőség, vagy jó élet, hiszen nyolcan laktunk egy házban, de megéltünk, ahogyan megéltünk, kétkezi munkából, tisztességgel – meséli.

Géza bácsi tizenhat éves korában már inasként készítette az ekevasat, igazította a boronákat, és készítette a patkókat, de ha úgy adódott, lábosokat is foltozott. Édesapja mellett megtanulta a szakma minden fortélyát. Azt, hogy a kis patkót 6, míg a nagy patkót 8 szeggel kell felrakni. Kérdésemre, hogy mi volt a legnehezebb a szakmájában az alábbi választ adta:

- Leginkább a lovak patkolását szerettem, de volt egy igen makacs ló, nem lehetett másképpen megpatkolni, csak egy keresztgerenda és egy rudazó kötél segítségével, nagyon virgonc állat volt - emlékezik vissza mosolyogva a most nyolcvanhét éves beszélgető partnerem.

Fotó: Gőcze Zsanett

Az idő múltával és a tapasztalatok megszerzésével kovácssegéddé lépett elő, majd 1951-ben a haza hívására, bevonult katonának. A sereg után azonnal visszatért a szakmához.

- Akkoriban még majdnem minden háznál volt bakszekér is, azon hordták a trágyát, - emlékezik vissza az idős ember. Elmondja: a kovácsműhelyben mindig meleg volt, talán ennek is köszönhető, hogy gyakori találkozóhelyül szolgált a férfiaknak. Itt osztották meg egymással a híreket. A kovácsoknak, csak úgy mint a kanászoknak, bábáknak, és a papnak akkoriban járt az ingyenes fuvar és a gabonaszedés joga is.

Míg nyáron szinte egy percre sem hűlt ki a kovácsüllő a sok ekevas, borona és kerék vasalástól, addig télen főként patkókat készítettek. A lóvasalás volt Géza bácsi emlékei szerint a legszebb munka.

Ám az ország változó helyzete erre a szakmára is rányomta a bélyegét. 1956-ban megalakult a termelőszövetkezet Borgátán is, ami abban az évben szét is ment, mert sokan nem álltak be a társulásba. Sőt, mindenki, aki tehette, fejlesztette a gazdaságát és rövid, de lendületes fejlődés következett be. Viszont, az erősödő politikai nyomás hatására 1959-ben újra megalakult a termelőszövetkezet, és ezúttal nem hagyták felbomlani. Tíz évvel később egyesítették a falvak termelőszövetkezeteit, ezzel együtt a kovács műhelyek is halálra voltak ítélve. Egyetlen szakmabéli manufaktúra maradt a környéken: Egyházashetyén. Itt dolgozott szinte az összes kovácsinas és mester. 1974-ig itt dolgozott Varga Géza is.

Faggattuk az elérzékenyült idős embert, hogy élte meg a búcsút a szakmától.

- Sajnálom a kovácsházunkat, nehezen éltem meg és velem együtt a család is. Szerettem dolgozni, és értettem is a szakmát – mondja elcsukló hangon Géza bácsi. A szakma igazi ismerete és szeretete látszik az idősödő szemek csillogásán, ahogy a szomorú belenyugvás is, hogy ezek az idők elmúltak, és már sosem térnek vissza.

Szerző: Gőcze Zsanett, civil tudósító