Nagy színésznemzedékek

2018.06.11. 10:15

„A mi szakmánknak van nevelő funkciója”

"Rettenetesen utálom a trágárságot, a formális, semmiről se szóló, közönségesen köldöknézegető előadásokat, az agyonkorszerűsített, napi politikával átszőtt, üzengetős, földhözragadt színházat" - mondja Kubik Anna.

A Kossuth-díjas színésznő szerelmeiről, ügynökökről és a múlt rendszer megroppantásáról is beszélt az Origónak adott interjúban. A szombaton megjelent beszélgetésben szó esett tanító és trágárkodó színházról, szerelmek elvesztéséről, túlélésről és hitről is.

Az 1977-es Ki mit tud?-on egy ország ismerkedhetett meg a fiatal Kubik Annával, aki ezt követően tette meg az első lépéseket a színészi pálya felé. „Még gimnazistaként láttam Veszprémben Móricz Zsigmond Úri muriját, amelyben Hűvösvölgyi Ildikó játszotta Rozikát, a summáslányt. Falusi kislányként nagyon közel éreztem magamhoz a figurát. Ezért is válogattam be a monológját a Ki mit tud?-ra tervezett repertoárba. De már az elődöntőn kiestem. Csakhogy a közönség visszaszavazott. Különleges dolog volt, mert a közönség nem a versmondókat szokta benntartani, hanem inkább a bohócot vagy a táncdalénekest. Aztán a döntőig meneteltem, miközben Major Tamás és Szinetár Miklós hol megdicsért, hol bölcs tanácsokkal igyekeztek a helyes irányba terelni. Mai fejjel visszanézni az akkori produkciómat: kész horror. Mert például irdatlan tájszólásom volt, hiszen a Veszprém megyei Ősiben cseperedtem fel. De mi legalább önmagunkat adhattuk, úgy álltunk ott, amilyenek valójában voltunk” – emlékszik vissza a színésznő.

Dér Mária (b) és Kubik Anna (j) Nincs kegyelem című dokumentum-játékfilm forgatásán Salgótarjánban 2016. február 22-én.
Fotó: Komka Péter / MTI

Mint elmesélte, tizennégy éves koráig nem találkozott igazi színházzal az első élménye az volt, amikor kitűnő tanulmányi eredményéért jutalmul kapott két színházjegyet a székesfehérvári teátrumba, ahol a Bartók Gyerekszínház vendégjátékában adták A kőszívű ember fiait.

„Nagyszerű szereposztás volt, írtam is egy dolgozatot az iskolában a Komlós Juci alakította Baradlaynéról. Haláláig emlegette nagyszerű magyartanár nénim! Ugyanis a többiek inkább a Baradlay fiúkat választották fogalmazásuk tárgyának. Nekem addig az volt a fejemben, hogy orvos leszek. Igaz, a vért sosem bírtam, de azt gondoltam: nincs szebb hivatás, mint másokon segíteni – amellett hősnő akartam lenni, s hittem, hogy orvosként mindjárt az is leszek.

Hanem aztán nagyon rácsodálkoztam arra a fehérvári előadásra: erős hangsúly volt benne a családon, hazaszereteten, becsületen, nemzeti összefogáson, amik a mi hétköznapi életünkben is fontosak voltak. Már nem akartam orvos lenni.”

Az istenhívő családba született Annát családja is támogatta. „Bányász édesapám intelligens és érzékeny ember volt, valami eredendő eleganciával. Az volt a fő elve: a lányainak tanulni kell, hiszen ő nem tehette. Tizenkettedik gyerek volt, ráadásul a háború „keresztülvágta” az életét. Sokat köszönhetek neki. Ugyanakkor rémes belegondolni: neki rövid életében csak a munka jutott, abból is iszonyú nehéz! Úgy halt meg ötvenkilenc éves korában, hogy előtte napra nap csak tolta a három műszakokat, majd otthon szőlőt művelt, hogy a lányai vihessék valamire. Néha úgy érzem: az ő vágyálmát teljesítem be a hivatásommal” – mondja Kubik Anna.

Kazimir Károly
Fotó: KOTNYEK ANTAL / Fortepan

A színművészetin a Kazimir Károly és Iglódi István vezette osztályba kerül. Erről így mesél: „Bámultam a homályba. Valójában azt sem tudtam, mit jelent ez a pálya. Más helyzet volt a Ki mit tud?, a versmondás. A főiskolán kezdetben rettenetesen zárkózott voltam, a mai napig elcsodálkozom azon, hogy felvettek. Mozdíthatatlan voltam, mint egy kőszobor, hangom meg semmi. Az első félévi rostavizsgán rezgett is rendesen a léc. Kazimir mégis bízott bennem, ami nyitogatta bensőmben a lezárt ajtókat. Gondoltam, ha Kazimir Károly ennyire szeret, akkor nem hozhatok szégyent rá. Sokat segített Bubik István is, akivel hamar szerelembe estünk.

Amikor bemutatkoztunk egymásnak az első órán, mondta, hogy az ő neve Bubik, mire én, hogy az enyém meg Kubik. István nagyon vigyorgott. Kézen fogott a takarásban, attól kezdve együtt voltunk. Ő egész más habitus volt, mint én. Csak lestem, hogy így is lehet: fesztelenül kiadni az érzelmeket, gondolatokat. Óriási hatással volt rám.

Az első év végi vizsgán már kaptam egy <<brávót>> Ádám Ottótól, ami nem volt szokványos. Egy népballadát adtam elő, ami azért volt nehéz, mert folyamatosan váltani kellett benne az éneket a prózával. Az a <<brávó>> is svungot adott a következő évekhez.”

Kubik Anna osztályából még olyan kiváló színművészek indultak, mint Lang Györgyi, Balogh Erika, T. Katona Ágnes, Kárpáti Denise, Kulka János, Forgács Péter, Újvári Zoltán, Borbély Sándor, Sipos Laci, Incze József vagy Bánki Gábor. Osztályfőnökükre, Kazimir Károlyra és a főiskolán töltött inspiráló évekre is szeretettel gondol vissza a Kossuth-díjas színésznő.

„Mi nagyon közel álltunk hozzá, pótapánk is volt, minden órát azzal kezdett: <<Prutyikáim, éhesek, szomjasak?>> Mindig éhesek voltunk, Kazimir pedig elküldött valakit bevásárolni. Kollégiumban laktam, a mai napig emlékszem, hogy két forint nyolcvan fillérből volt meg a napi kajám: egy kefir, két zsömle. Ezt egészítette ki mindaz, amivel Kazimir vendégelt meg minket.

Egyébként fantasztikusan elemzett. Megtanított darabokat, jeleneteket olvasni. Arra, hogy mi van a szereplők fejében, mi indokolja a reflexióikat. Ezért nem is értettük, hogy a saját színházában, a Tháliában miért nem rendez normális előadásokat. Kísérletezett, új formákat keresett az eposzokkal. Másodévtől, külön engedéllyel, mi is benne voltunk szakmai gyakorlatként néhány előadásban – végre lett egy kis jövedelmünk – a Hiawatában, az Énekek énekében, majd a Kalevalában. Innentől nem kértem pénzt a szüleimtől, mert tudtam, mekkora erőfeszítés számukra az én <<pesti létezésem>>. Már elfelejtettem, de minap visszanézve nevetve csodálkoztam rá: az Énekek éneke-előadás végén a Körszínházban Kulkával öleljük egymást. Mi szimbolizáltuk szerelmespárként a <<jövő generációját>>.”

Kubik Anna a régi Nemzeti Színház tagjaként 1986-ban Sütő András Advent a Hargitán című darabjának politikai szempontból véve „rendszerroppantó” előadásában Árvai Réka karakterét alakította. A művésznő szerint „a románok is <<besegítettek>> abba, hogy az amúgy is erős üzeneteket megfogalmazó előadás bemutatása még nagyobb hatású legyen. Már végeztünk a próbákkal, amikor a román állam közölte: nem járul hozzá a mű bemutatásához. Vagyis: betiltja Magyarországon a darab előadását. Sütő művét ugyanis román szellemi alkotásnak minősítették, akként pedig csak úgy kerülhetett volna színre külföldön, ha Romániában már előadták volna, illetve megjelent volna valamely romániai folyóiratban. Vélhetőleg persze mindkét esetben alapos cenzúra után. Malonyai Dezső, akkori igazgatónk úgy megijedt a románok kekeckedésétől, hogy rögtön közölte: nem lesz bemutató! Hamarosan az MSZMP Központi Bizottsága is tárgyalta az ügyet. Azt hallottuk, bár még nem volt hivatalos, hogy a tervezett premier napján a Tartuffe-öt akarják játszatni az Advent a Hargitán helyett. Akkor Bubik fellázadt – aki még benne sem volt a Sütő-darabban, csak később vett át egy szerepet, viszont ő volt Tartuffe –, közölte: biztos, hogy nem vesz részt semmilyen előadásban, amelyet az Advent a Hargitán helyett játszanának. Végül az volt a szerencsénk, hogy éppen előző őszön rendezték Budapesten az Európai Kulturális Fórumot, amelynek zárójegyzékét a románok nem írták alá. Viszont nem akartak még nagyobb botrányt, hogy az terjedjen: nemzetközi szinten is cenzúráznak. Az Advent a Hargitán-t végül 1986. január 2-án mutattuk be, ami egyben erős hatású tüntetés is volt.

A nézőtér hatszázötven helyére vagy ezren zúdultak rá. Akik végképp nem fértek be, azoknak egy tanárnő olvasta fel a művet gyertyafénynél, a jéghidegben a Tiszatájból – a színház előtt, a Hevesi téren. Sütő persze nem kapott útlevelet aznapra, s még jó sokáig. Ezért azt találtuk ki: azzal jelezzük hiányát, hogy nem hajolunk meg a premier végén, hanem leterítem a nagy hárászkendőmet a színpadra, feldíszítem a nézőtérről feldobált virágokkal, majd társaimmal körbe állva mi is megidézzük a szerzőt.

Később meg is kaptam az erről szóló, Mészáros Béláné alezredes által leadott belügyi jelentést. Voltak ott szekusok, belügyesek is. De az alezredes asszonynak történetesen a színházunk egyik munkatársa számolt be Kalász fedőnéven.”

Bubik Istvánnal való szerelméből meleg barátság lett, Kubik Anna ezután Csiszár Imre felesége lett, akivel Kovács András 1987-es Valahol Magyarországon című filmjének forgatásán ismerkedett meg. Tíz évig éltek együtt, egy közös gyermekük született, ám ma már külön élnek. „Aztán el kellett válnunk, ami nagyon megviselt, de azóta békesség van, s mindig vigyázunk arra, hogy a lányunk ne lássa kárát az életünk történéseinek” – mondja a színésznő.

A Tháliában töltött évek után Kubik Anna visszaszerződött a régi Nemzeti Színházhoz, amely az új Nemzeti Színház megépülése után Pesti Magyar Színházként működött tovább. Mint meséli, vonakodva fogadta el a felkínált állást, de egykori tanárának, Iglódi Istvánnak nem szívesen mondott volna nemet: „Majd' tíz éve nem jártam a színházban, de ahogy beléptem az ajtón, a portás néni nagyot köszönt, majd nyúlt a valamikori öltözőm kulcsáért, és a kezembe nyomta. Ez döntötte el a dolgot. Iglódi alatt jó is volt ott dolgozni. Aztán már nem volt jó.”

Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a debreceni Csokonai Színház társulatának új tagja az évadnyitó ülésen 2013. augusztus 21-én.
Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Kubik Anna 2013-ig maradt a társulatnál, jelenleg a Ráckevei Anna igazgatta debreceni Csokonai Színház tagja. Ugyanakkor az elmúlt időszakban vendégként játszott az új Nemzeti Színház több előadásában, szerepelt a székesfehérvári Vörösmarty Színház produkcióiban, színpadra lépett a szegedi Nemzeti Színház előadásaiban is. A sűrű hétköznapok és az egymást követő feladatok, előadások és próbák bevallása szerint sokat kivesznek a színésznőből, ugyanakkor hivatásának értékei, az abban rejlő lehetőség, hogy a világ kicsit jobb hely legyen, szüntelenül lelkesíti őt. „Most úgy érzem: leginkább csak a szemközti Kamaraerdő fáit szeretném bámulni az otthonom ablakából vagy Zamárdiban a szőlőhegyet. Nem panasz, de tény: önmagában már az is művészet, ahogy egy színész megélni igyekszik. Ha nem színpadon, akkor úton vagyunk, akik a vidéki színházakat választják, más munka már alig fér bele az életükbe!

Bírnom kell hát szuflával, másfelől még mindig hiszek abban, amit a régi Nemzeti nagy öregjeitől tanultam: a mi szakmánknak van némi – a legjobb értelemben vett – nevelő funkciója is. Például a hazaszeretetet, az emberséget, a jó modort, az erkölcsi kérdéseket illetően.

Nyaranta fehérvári és határon túli gimnazista fiataloknak vezetek verstábort Székelyföldön, s ott úgy tapasztalom, az ifjabb generációk is fogékonyak minderre. Miközben a mai színház sok más irányba is tart, ami nekem már nem szívügyem. Nem titkolom, rettenetesen utálom a trágárságot, a formális, semmiről se szóló, közönségesen köldöknézegető előadásokat, az agyonkorszerűsített, napi politikával átszőtt, üzengetős, földhözragadt színházat.”

Kubik Anna életének két tragikus eseménye fájdalmasan kapcsolódik össze: ahogy Bubik Istvánt, úgy egykori szerelmét, Selmeczi Rolandot is autóbaleset miatt veszítette el. A színésznő szerint azonban van módja annak, hogy a sebeket a színpadon állva gyógyítsuk be. „Debrecenben játszom az Oszkár és a Rózsa mami című előadásban, Tengely Gábor rendezésében. Részben azért is vállaltam el, mert olyan módon foglalkozik az elmúlással, ami szerethető, ami talán segít a halált életünk részévé emelni. Egy leukémiás kisfiú, akit Rózsa Laci alakít csodásan, és Rózsa Mami találkozásáról szól. A titokzatos, sokat megélt asszony humorral, játékkal tölti meg Oszkár utolsó napjait, mert ő az egyetlen a közelében, akit már nem riaszt a halál közelsége. Azt játsszák, hogy találkozásuk pillanatától kezdve minden nap tíz évet ér. Elvezeti őt finoman a Teremtőhöz, Oszkár pedig a jóistenhez írt levelekben számol be arról, hogy mindeközben mennyi csoda esett meg vele itt a földön. Mit tudhatjuk mi azt, hogy milyen csodák várnak még ránk máshol? Nem akarom megkerülni a kérdést: István és Roland kapcsán is egész másként gondolok már a halálra. Mindketten megoldhatatlannak tűnő élethelyzetből mentek el közülünk, lehet, sokkal szebb és békésebb világba.”

Lányáról, Virágról sugárzó büszkeséggel mesél: Virág bölcsészként végzett, de abból keveset kamatoztat a szakmájában. Ám megörökölte édesapjától a kiváló szervezőkészséget, s azt a képességet, hogy könnyen feltalálja magát különböző helyzetekben. Napi szinten tárgyal a világ legnagyobb zenei ügynökeivel, a Sziget Szervezőiroda booking menedzsere. Idén is komoly része van abban, hogy olyan nevek vannak a legnagyobb hazai fesztivál <<headlinerei>> között, mint például Lana Del Rey. (...) Nagyon büszke vagyok rá, csodálatos lány! Rengeteget dolgozik, annyi a feladata, hogy nem tudom, mikor lesz ideje másra is... Pedig nem titok: szeretnék már nagymama lenni. De egy jó anya nem stresszelheti ilyesmivel a gyerekét. Hát, nem is teszem.„

Borítókép: Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész a Hogy volt?! című tv-műsor felvételén.

Fotó: MTVA/Zih Zsolt

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!