Napjainkban is van igény a varratott ruhákra

Czenki Zsuzsanna, a Savaria Múzeum általános igazgatóhelyettese ebbe született, nőtt bele, hogy a családnak varrónője van. Azt meséli, az apai nagyanyja varrónő volt Ölbőn, és mindenkinek varrt. Az édesanyja is mindig varratta a ruháit, nem csak azért, mert nem volt választék, bőség, hanem mert a nők évtizedekkel ezelőtt is szerettek csinosan járni, egyéni módon öltözni.

– Amikor bemutatták az anyukámat az anyósának, kérdezték tőle utána, milyen a fia választottja. Azt felelte: lapozzátok fel a Nők Lapját, olyan, mint azok a nők, akik a Divat rovatban vannak. Az édesanyám eredetileg labor-asszisztens volt, de elvégezte a hároméves szabász-varrász tanfolyamot is, majd a kötőiskolát. 16-18 éves koromig varrt, kötött nekem, aztán azt mondta, kellenek olyan öltözékek is, amiket „rendes” varrónő készít. Elvittek Mariann nénihez, és onnantól ő gyarapította szép darabokkal a ruhatáramat. Tőle tanultam ilyen szakkifejezéseket, hogy például „lehetne egy gondolattal rövidebb”. Amikor azon tanakodtunk, hogy milyen mélyre vágjuk ki a dekoltázst, és túl mélynek találta, úgy fogalmazott: „Kivághatom, de úrinő ennyire dekoltáltat nem hord.” Ezt a 90-es években mondta, amikor már senki nem gondolkodott így, de ő szalonvarrónő volt, hozta magával a régi polgári kultúrát. Tőle tanultam azt is, hogy a ruhákat viselni is tudni kell.

Czenki Zsuzsannáék családjában a varrónő szinte családtag volt. Amikor meghalt, új varrónőt kerestek, Bukvai Albertné Edit műhelyébe kopogtattak be: „vállalna-e minket?” Azóta ő a család varrónője, sok különleges helyen jár, hozza az anyagokat, személyre szólóan ajánlja, „ez neked lenne jó”. A másik út, hogy azzal fordulnak hozzá, kellene egy őszi kosztüm, akkor Edittel közösen találják meg a megfelelő anyagot, megbeszélik a fazonokat, a kész mű pedig tökéletes.

– Vásárolok konfekciót is, de szeretem a varratott holmikat. Meglátok egy anyagot, és beleszeretek. Edit most kabátot varr nekem, egy mintaegység van a választott szöveten, valamelyik útjáról hozta – sokat utazik külföldi konferenciákra, kiállításokra –, talán Milánóból. Nagyon érdekes, szép lesz, telefonálnom is kell neki, hogy kiszabta-e, tudom-e próbálni.

Hogy megéri-e varratni vagy túl drága, ezzel kapcsolatban Czenki Zsuzsanna úgy foglal állást, hogy az anyag minőségét kell nézni, és azt, hogy rád van szabva. A selyem selyem, a gyapjú gyapjú, a len az len. Nem műszálazott keverék. Ha az ember megkeresi azokat a cégeket, amelyek ugyanezt a minőséget produkálják, kiderül, hogy drágábban adják ugyanazt, amit varrónővel is megvarrathattunk volna, mert a márkát is meg kell fizetni.

Cebula Anna, a Szombathelyi Képtár igazgatója egyben végzett varrónő, nagyon sok ruhát varrt az édesanyjának, saját magának, a lányainak. Alkalomra viseli a mások által tervezett egyedi ruhákat, mint mondja, szerencsére körbe van véve textiltervezőkkel.

– A lengyel nagymamám prímán varrt, de csak hallottam róla, nem ismertem őt. Nyolcadik osztályos koromban elkezdtem szabni-varrni, ezért kaptam egy varrógépet. Gimnázium után tökéletesítettem a tudásomat, szakmát szereztem, ezt követően mentem egyetemre, művészettörténetet tanulni Krakkóba. Középkori építészetből diplomáztam, a szakdolgozatomat a jáki templomról írtam. Amikor idekerültem a képtárba, és a textilgyűjtemény vezetője lettem, nagyon hasznomra vált a varrástudás és az anyag­ismeret. Korábban ruhákat varrtam a családtagjaimnak, még a lányom babáinak is komoly kollekciói voltak. Most függönyöket, ágytakarókat, ágyneműket készítek. Szívesen vásárolom meg neves textiltervezők munkáit kiállításokon, iparművészeti vásárokon. Ezek nem olcsó, de örök darabok. Czenki Zsuzsanna szokta mondani: „A divat változik, a stílus örök.” Az elegáns, nőies stílust kedvelem lánykorom óta, amikor mindig idősebbnek néztek a koromnál, furcsa voltam 17-18 évesen kosztümben. Ma azonban már inkább kortalanná tesznek ezek a ruhák, és méltó megjelenést kölcsönöznek a rendezvényeken. A képtári kiállításokon én az öltözékemmel is megtisztelem a művészt, a közönséget.