A szépért nem kell messzire menni – A vépi Kajtár Zsolt hobbija a természetfotózás, munkája a motorszerelés - fotók

Legutóbb vadmalacokat kapott lencsevégre, de fényképezett már másfél hónapos rókakölyköket, őzet, szarvast, borzot, mezei nyulat, aranysakált és madarakat, gyurgyalagot, jégmadarat is. Hangulatokat, arckifejezéseket, érzelmeket visz magával, aki a képeit látja. Hite szerint az állatok között kell mozogni, hogy megismerjük őket, a fényképezésnél ez talán még a technikánál is fontosabb.

– Legyen madár vagy emlős, félénkek mind. Idő és türelem kell a fényképezésükhöz. Néha lesben kell állni és kicsit túljárni az eszükön – mondja. Szereti, ha munka van egy-egy képben, és missziójának érzi, hogy minél többekkel megismertesse az erdők élővilágát. Kihívást bőven tartogat a hobbija, és hasonlóan a munkája is elmélyülős. Gyermekkora óta kíséri az életét mindkét szenvedélye.

– A motorokkal édesapámon keresztül fertőződtem meg. Bármerre jártunk, megcsodáltam őket. Az egyik zajos, hangos, a másik puha. Pesten végeztem motorkerékpár-szerelőként, és 2008 óta egy szombathelyi kereskedésben dolgozom, ami márkafüggetlen szerviz is egyben. A motorszerelő „az első keréktől a hátsóig szerel”. A mechanikai hibák javítása Zsolt specialitása. És nemcsak javítja a gépeket, hanem rá is ül a nagymotorjára: a közúton kívül megfordult néhányszor a Pannonia Ring versenypályán. Az utóbbi időben azonban a gépekhez képest előtérbe került az erdő. A tavasz a motorozásban a szezonkezdet, de akkor a kis rókákra figyel inkább. Akkor éled a természet. A munka után inkább ott szellőzteti ki a fejét.

Hogyan kezdődött mindez? Emlékszik, óvodásként egyszer siklót gyömöszölt a zsebébe, már akkor sem idegenkedett a madaraktól, megcsodálta a hüllőket. Régóta járja a természetet, de céllal, fényképezőgéppel a kezében csak 12 éve, aktívan pedig 3-4 esztendeje. Télen ment ki először, sétálgatott, felfedezte, hol vannak a jó helyek, és úgy gondolkodott: bármilyen vad – emlős, madár vagy ragadozó is – szóba jöhet, hogy megörökítse. Először elégedetlen volt az eredménnyel, később aztán jöttek az első sikerélmények. Javarészt magától jött rá a természetfotózás fortélyaira. Számára fontos az összkép, a háttér, ha van valami sejtelmes és ellenpontként valami kontúros a képen.

– Vannak fix helyek, ahová járok a porpáci erdőben. Ismerem a mancsnyomokat, patanyomokat – mondja, és mutatja a rókás fotókat. Amikor az a kép készült, éppen borzot akart lencsevégre kapni.

– Tavaly májusban két hétvégén is kimentem ugyanarra a területre, kíváncsi voltam, mennyire járják be a borzok. A friss nyomokból arra következtettem, hogy van ott élet. Egy péntek reggel, lesz, ami lesz alapon, bevettem magamat az erdőbe, és vártam 7 órától ¾ 12-ig. Az utolsó fél órában megjelent egy másfél hónapos kölyökróka. Tollászkodott, nyújtózkodott, ették a bogarak, közben elnyomta az álom, és megérkeztek a testvérei is. Két órán keresztül figyeltem őket, ez volt a tervem arra a napra, és az utolsó pillanatban összejött.

Nyáron is megy, a kánikulában, most zajlik az őzek üzekedése – az állatok ilyenkor egy csalisíppal behívhatók. Az ősz a szarvasbőgésé: tavaly a jáki erdőben olyan bikákat látott, mint a mesében: küzdöttek, harcoltak, megállás nélkül bőgtek. Felnőtt rókát is fotózott: egy több focipályányi területen középtájon messze megjelent egy példányt. Átszelte a területet, felé indult, és 10 méterre tőle megállt, mintha hívásra ment volna. Három hete vadmalacok kerültek elé. Már indult volna haza, mert úgy tűnt, leszakad az ég. Elnézett balra, ott látta meg az anyjukat, és bár tudta, hogy nem veszélytelen, utánament. A koca eltűnt, a búzából előszaladtak a csíkos malacok, és rohantak felé. Harminc méteren belül voltak, amikor képeket lőtt róluk. A korábban ritka ragadozófajt, aranysakált és vadmacskát is látott tavaly júliusban. A gyurgyalagos képe a bögötei kilátó mellett született. A fotózáshoz a szajki erdőben talált L-alakú faágat használta. Kitűzte az adott helyre, és várt, a madár pedig – két óra várakozás után – egyszer csak rárepült. A réti sas és más ragadozómadarak még ott vannak a bakancslistáján.

Zsolt nem egyszer érzi úgy, hogy befogadja a természet: egyszer egy róka tőle 50 méterre ült le a mezőre, beleszimatolt a levegőbe, a bokrokon keresztül figyelte, felé nézett, mintha látta volna, és mindenen keresztül felé futott. – Jó megmutatni, hogy milyen állatok élnek a közvetlen közelünkben. A ritka fajokat bemutatni pedig különösen fontos. A karosszékből ilyet senki sem lát. Aki teheti, járja a természetet, már csak azért is, mert az állatoktól tanulni is lehet. A szépért nem kell messzi menni, csak szerencse és türelem kell hozzá – ez a hitvallása. Neki mindkettőből jutott.