Az önostorozás önzőség?

A legtöbben úgy vélik, hogy ha folyamatosan kritizálják önmagukat, ha a képzeletbeli ostorral jól odasújtanak a szívüknek-lelküknek, akkor jobbá, nemesebbé válnak. Sokan ebben a lelkiállapotban azt is teljesen természetesnek, sőt kívánatosnak érzik, ha magukat elzárva megszakítanak kapcsolatokat, lezárnak fejezeteket, amik még éppen íródtak, mert ők nem méltók… ki tudja, mire. Igen ám, de egyvalamiről újra és újra megfeledkeznek. Az önostorozásnál aligha akad önzőbb ténykedés kerek e glóbuszon. 

Hogy miért írom ezt? Azért, mert amikor az önkínzás fellegei eltakarják a józan ész egét, akkor minden besötétül. Akkor elvesznek az irányok, a realitás felfoghatatlanná válik, és nem marad más, mint a tobzódó öngyűlölet. Ebben az állapotban nem kaphat teret, helyet sem a szeretet, sem a tisztánlátás, sem a másik ember megbecsülése, mert ez a torz szemlélet oda vezet, hogy aki teljesen belecsavarodik önmaga bántásába, arra a következtetésre jut, hogy jobb, ha megmenti a világot… önmagától. S ekkor dönt, mindenki más helyett.

 Dönt másokról, mások nevében. Na ezért önzőség és szívvakság az önostorozás.