Látképek a Weöres Sándor Színház legújabb darabjáról, a Vőlegényről

A beakadt lét, a lekésett, elszalasztott pillanatok tökéletesre csiszolt abszurdját vitték színre Szép Ernő Vőlegényében a társulat tagjai.

A darab vegyíti a burleszk elrajzoltságát, a dekadens világra reagáló kabarészínházak fanyar mosolyát, és a tűpontos, csehovi, lassan őrlő drámaiságot. Ebben a heterogén térben kallódnak az önsorsrontó, létminimumon tengődő szereplők, akik láthatóan egy már nem létező, vagy épp sosem létezett kor zsánerei. Valami elcsúszott a kezdeteknél, a kibillent világ peremén, láthatatlan kezek által irányított madzagokon lógnak. Függnek, akárcsak a darab festett díszbabái, míg meg nem szárad rajtuk a festék. Várják, hogy arcukra égjen a maszk.

Ibsen Babaszobáján többszörösen kattan a zár. Ezeket a figurákat saját fiktív világuk konzerválja, nincs eleven létezés, sokkal inkább egy elhazudott látványcirkusz, panoptikumszerű létberekedtség uralkodik. Önkulisszáikat renoválják, saját átlátszóságukat színezik.

„Olyan mint” létezésük lecsúszik a valóságról: amolyan jelenhez passzírozott utóéletet élnek. Ahogy a papa, Csúszik Zsigmond (Mertz Tibor) mondja: gentlemanlike. Az ő önhazugságai az egész családot fogva tartják. Többszörös elidegenedés, hazug illeszkedés. Az idegen nyelvi burok távlatot ad a látszatnak, elodázza, a végletekig feszíti a húrt. Ebben az elvégtelenített színjátékban torzulnak a szereplők, saját hamis, vagy valósnak hitt képzeteik súlya alatt. A semmi nehezedik. Nő a nosztalgikus vákuum, egyre kevesebb a levegő. Itt semmi sem saját: „Nem a miénk. A miénket se törd el, mert az sem a miénk.” A kölcsönvilágban levegőt markol a kéz, kibillennek a birtokviszonyok, senki nem a maga ura.

Fox Rudit (Orosz Róbert) a megkésett, korszerűtlen bonvivánt és Csúszik Kornéliát (Gonda Kata) egyetlen imperativus hajtja: házasodni kell. Egymáshoz intézett, de leginkább bennük szakadt mondatfoszlányaik, az elpufogtatott közhelyek, az állandó önismétlések, a kedvesnek szánt, de bántó megszólítások még szomorúbbá, egészen drámaivá teszik ezt a tulajdonképpen élhetetlen szerelmet. Hátborzongató determináltság: ezek a párhuzamosok bizony nem fognak találkozni a végtelenben, sokkal inkább vakon futnak a semmibe. Nincs közös idejük, nincs összehajló terük, saját tengelyük körül pörögnek, akárcsak a kék tévelygők forognak a kilátástalanságban. A szereplők által használt mondatoknak legtöbbször egyszerűen nincs helye a térben, nem tudnak bekapcsolódni a szituációba, lepattannak a másikról. Szinte látszik, ahogy elhalnak, kisülnek a levegőben. Nem alakulnak ki kapcsolódási pontok. Hiányosak a közlések, a Jókai-összes, üresen forog a bakelit. Zörejes a lét. Bravúros, ahogyan az anyát alakító Vlahovics Edit tőmondatokkal játssza ki a saját családjában vergődő idegroncs nő életképtelenségét. Az elsajátítható anyanyelv a gyermekeket is meghatározza. Kornél a saját életéről nem tud egész mondatokban beszélni, a vágynak itt csak csonkolt változata létezik. Bokréta. Fiáker, városháza. Mátyás-templom. Foszlányokban szakad ki belőle a jövő. Minden széttart. Zörög, kattog a világ. Közben beleszakad a szív, ahogy látjuk, milyen közönyösen hagyja le az élet a szereplőit. Ott felejtett torzók éltetik a holnaputánt, menekülnek a mából.