Csehszlovák hamutartók üvegét és az egykori vas vár kulcsát is őrzi a kígyószobor

- Úgy látszik, a korábban a rossz idő miatt elmaradt

programunk pótlására a leg-ideálisabb időt választottuk, hogy ennyien megtiszteltek bennünket jelenlétükkel – köszöntötte a résztvevőket

dr. Zágorhidi Czigány Balázs múzeumigazgató.

A programszervező egy 1858-ból származó újságból olvasott fel szemelvényeket.

- Ez az első, legrégebbi írás, amit találtam a Szentkútról. A búcsú idején írta egy budapesti újságíró – mondta elöljáróban a múzeum igazgatója.

Szorgalmasan „mívelt” területekről, mocsaras tájról írt az egykori zsurnaliszta, aki a Szentkút dombjáról szemlélte a vidéket.

A Csónakázó-tó helyén ugyanis mocsaras táj, azaz „pocséta szerű víz” látványa fogadta az erre járót. A Kígyókirály legendáját is említi a cikk egy parasztasszony elmondására hivatkozva, aki annak egy változatát mesélte az újságírónak.

Eszerint pompás kastély állott ott a régmúlt időkben, mely a mélységbe süllyedt el tornyostul. A vízből pedig annak helyén roppant nagyságú „tsörgő kigyó” emelkedett fel időnként, hogy a leányok „engedjék általa magukat önként háromszor megharapni” és akkor elmúlhat az átok a várról és a kígyókirályról. Egy másik leírás szerint az elsüllyedt vas vár kulcsát minden szilveszter éjjel, pontban éjfélkor a felszínre hozza a Kígyókirály. Aki elveszi tőle, örökre megszabadítja a várat az átok alól. A legendát és változatait az egykor feneketlen tónak nevezett hely, vagyis az ártéri terület ihlette, amely a mostani Csónakázó-tó helyén volt és egészen egy közeli patakig terjedt.

A legenda később Szántó Imre hegyhátszentpéteri naiv művészt is megihlette, aki az 1980-as évek közepén energiát és pénzt nem kímélve, saját költségén szoborban örökítette meg a történet szereplőjét, a kígyókirályt.

A szobor alkotójáról Benke Tibor, a művész jó ismerője, a hegyháti túrák „felelőse” beszélt a szépszámú közönségnek. Szántó Imre saját pénzéből, támogatás nélkül látott neki a munkának. Benke Tibor szerint Paks környékén égették a csempéket, onnan szállította azokat Vasvárra.

Szervesen részese volt a munkának az alkotó, jóformának a napok 24 óráiban, hiszen a szobor készítésének idején egy Csónakázó-tóhoz közeli esőbeállóban lakott.

A kígyót formázó alkotás ma is impozáns, bár látható néhány apró hiányosság a különleges szobron.

A kígyóbőrt szimbolizáló kék és zöld apró mozaikok közül néhány sor pótlásra szorul, a szemekből és a koronából pedig hiányzik a kékes, színes üvegkristály.

A prizmaként is működő üvegszem funkcióját a legendáriumok szerint az egykori Csehszlovákiában gyártott kocsmai hamutartók töltötték be. Ezeket szintén pótolni kell – bár az eredetihez hasonló alapanyag nem biztos, hogy rendelkezésre állna.

Benke Tibortól Laki László erdész vette át a szót a kígyó körül. Az erdészeti szakember a Csónakázó-tóról mondott érdekes részleteket. Ő is hangsúlyozta, hogy a terület nagyon sokáig mocsaras volt. A tó keletkezésének története az 1965-ös árvízhez köthető. Egy védőgát építése vezetett a vízfelület születéséhez. 1968-ban már horgásztak itt, a vasváriak megkedvelték. A tavat a horgászegyesület tartja karban az önkormányzattal között megállapodás alapján.

A tó annak a szabadidős, természetes, erdős, zöldövezetnek a része, amely a városból három-négyperces sétával elérhető. A Csónakázó-tónál nem ritka a vaddisznó tavasszal és van már hód is. A faj jelenlétéről a kidöntött fatörzsek tanúskodnak.

Vízi madarakból, halakból is jó pár fellelhető itt, halfajból például 17-féle, élén a ponttyal, de van amur és harcsa is.

Időközben a mocsári teknősök paradicsoma lett a hely, nagyon sok példány található belőlük. Nem ritka, hogy ebből akad horogra egy-egy méretes, kilós példány véletlenül.

Meglepő vagy sem, de ékszerteknős is él a Csónakázó-tóban. A díszállato(ka)t valószínűleg valaki „itt hagyhatta”, másként ugyanis nem kerülhetett a vizes élőhelyre, hiszen nem őshonos.

Sötétedés előtt a Szentkúti Kápolnáig jutott a városséta közönsége, ahol ismét dr. Zágorhidi Czigány Balázs vette át a szót és a kalauzolást.