Köszönjük az almákat: 80 éve halt meg József Attila

A szégyenből, bűntudatból, fájdalomból, hiányból és még ki tudja, hányféle érzelemből azonnal kivirágzott József Attila-kultusz megszületésének stációit Tverdota György tárta föl, foglalta össze A komor föltámadás titka címmel 1998-ban a Pannonica Kiadónál megjelent kötetében.

1937. december 3-án Balatonszárszón József Attila még levelet fogalmazott Kozmutza Flórának: „Kedves Flóra! Bocsásson meg nekem. (...) Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. (...) Csókolom a kezét és sok barátsággal, szeretettel üdvözlöm. Köszönjük az almákat, én is ettem belőlük, jóllehet a gyerekeknek küldte s én bizony nem is kértem tőlük, csak elvettem egyet.”

Nem is kérjük, csak elvesszük. Egy idő után valahogy zavarbaejtővé válik elmélyedni a visszaemlékezésekben, életrajzi írásokban, föllapozni mondjuk a József Attila szerelmeinek körültekintő „katalógusát” (innen, Valachi Anna könyvéből való a Kozmutza Flóra-levél is); Szabolcsi Miklós heroikus, eléggé nem méltányolható vállalkozásáról, a két vaskos kötetet kitevő „József Attiláról” nem beszélve.

Bármennyire egymásra mutat élet és életmű, végül úgyis csak a versek maradnak. Az elrongyolódott József Attila-kötet, amely akár regényként is olvasható. Előfordulhat, hogy hosszabb ideig érintetlenül várakozik a polcon; máskor gyakrabban kézbe kívánkozik. A lényeg, hogy ott van mindig.

De ami még fontosabb: József Attila velünk van könyv nélkül is. Időről időre más-más sorok, töredékek buknak föl az árból, nem tágítanak. Mostanában például ezek itt: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” Hozzá a folytatás: „Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat. / Nincs alku – én hadd legyek boldog!” Aztán ez: „Aki szegény, az a legszegényebb.” Meg ez: „Maradj fölöslegesnek, / a titkokat ne lesd meg. / S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg.”

A Flórának címzett utolsó levél mélyén is versek bújnak meg; benne van (cseppben a tenger) voltaképpen az egész élet/életmű: a gyöngéd, ártatlan – és huncut – gyermeki mosolytól a küzdelmes és vágyott férfikomolyságig. A Flóra-levél újabb verseket hív elő: „Szeretném, ha vadalmafa lennék! / Terebélyes vadalmafa; / s hogy testemből jóllakhatna / minden éhező kis gyermek / árnyaimmal betakarva.” A vadalmafa-vers 1921-ből való, József Attila tizenhat éves volt ekkor. Hét évvel későbbiek a Medáliák gyöngyszemei: „(...) egy fáradt alma függ fejem felett, / a hernyó rágott szívéig szemet, / kinéz hát rajta és mindent belát, virág volt ez a vers, almavirág (...).”

Az alma: étel, élet, tudás, és szépség. A nő és a bűn. De miért nincs bűnöm, ha van? Erre a ritmusra zakatol a 80. évforduló alkalmából Budapestről Balatonszárszóra érkező Versvonat (ha zakatolnak még egyáltalán a vonatok).

A szárszói tóparton 1998-ban avatták föl Ortutay Tamás József Attila-emlékművét. A betűkkel, szavakkal megrakott vonatszerelvény tetején kődarab, amely óriási papírnehezéknek, vagy akár korpusznak nézhető: íme az ember teste. A betűkből, szavakból verssorok bomlanak ki, teste van így a versnek is (nyomdakész). Az egyszerre komor és játékos kompozíció ma talán többet mond, mint akkor, amikor a szárszói parkban fölállították. A betűket böngészve fölcsillan a remény, hogy az egyre átláthatatlabbnak érzékelt világban talán mégis létezik rend, jó szóval megteremthető. Hogy a szövegvilág – vagy a „világszöveg” – olvasható, kibetűzhető, érthető és értelmezhető. Csak meg kell érte dolgoznunk. De hát ez a minimum.

És köszönjük az almákat. Nem kérjük, csak elvesszük. Mindig marad még.