Útra kelt egy tűzpiros kanapé – a Savaria Irodalmi Műhely évadnyitóján

Mennyit sóhajtozunk mostanában, hogy hol vannak már azok az idők, amikor írók, újságírók (stb.) egyszerűen nem tudtak meglenni nagy beszélgetések és összehajolások, vagyis a folyamatos és világmegváltó műhelymunka nélkül. (És még csak nem is a múlt századforduló kávéházi pezsgéséről van szó, elég egy-két évtizedet visszanézni az időben.) Bezzeg ma: atomjaikra hulltak a társaságok, ki-ki úgy intézi az életét, ahogyan tudja, nem nagyon van bátorító és megtartó közösségi élmény.

És lám! A Savaria Irodalmi Műhely maga az eleven cáfolat. Kocsis Marcell és Lutor Katalin az alapítók – tevékeny résztvevők ma is -, de az egyesületi álmokat dédelgető SIM-nek hivatalosan már új vezetője van: Vincze Bence személyében. És nem: nem csak magyar szakosok előtt van nyitva a műhely, vagyis az állandó főhadiszállás, a régi kávéházi mintákat továbbrajzoló romkocsma, a Spricc ajtaja.

Hogy az egyetemi irodalmi műhelynek híre és vonzása van, mutatja: a 7. évad első összejövetele iránt kiemelkedően élénk az érdeklődés. Több mint harminc fiatal jön össze – és mindannyian az irodalom, a szöveg működésének titkait fürkészik. Vagy egyszerűen csak: szeretnék magukat megmutatni. A kéthetente esedékes összejöveteleken ki-ki előállhat legújabb (vagy korábbi) szerzeményeivel. Bátorság kell ehhez, de még mekkora. „Hoztatok művet?”, kérdezi Vincze Bence, mire kis csönd után praktikus válasz érkezik: Hozzuk be a kanapét. Mert időközben a létszám csak nő, de itt bármikor útra kelhet egy piros kanapé. Bátorságból most a SIM „doyenje”, Kocsis Marcell mutat példát, Porcelán című kisprózáját olvassa föl. (A szöveg a vaol.hu-n olvasható: ezzel köszöntöttük a magyar széppróza napját.)

Marci közismert, vagyis fölismerhető személyiségekről mintázta meg két főszereplőjét – a történet is a valóságban gyökerezik -, úgyhogy mindjárt élénk beszélgetés alakul ki arról: a szerzőnek illik-e elárulnia, hogy kik a modelljei. Sőt: fontos ez egyáltalán? A szöveg – az szöveg, amelynek magáért kell jótállnia. Nemcsak most, hanem akár évtizedek (évszázadok) múlva is. De azért itt és most az se baj, ha fölismerjük a híres modelleket. Ha nincs előzetes segítség, nagyobb a sikerélmény. (Az olvasó így is, úgy is társalkotó, ebbe minden szerzőnek bele kell nyugodnia.)

Kocsis Marcell példája hatásos: vers következik. Arról, hogy „rózsaszín függöny takar minket”. A lírai én időnként „mereng”. A fiatal lírai én egyébként is mintha gyakran volna érzelmes, nem kedveli az iróniát.

Ezen a ponton ágaskodik föl a gyanú, hogy a verset néha talán nem is a szerző írja, hanem inkább a nyelv, pontosabban egy-egy megszokott – vagy választott – beszédmód működik. Sok más mellett ezért is jó, ha az ember nem kizárólag klasszikusokat olvas, hanem kortárs szerzőket is. A saját hangot meg előbb-utóbb ki kell keverni, meg találni találni. A SIM segít.

Barták Balázs tanár úr mindenkinek pontosan, tárgyilagosan – és szelíd keménységgel – mondja el kifogásait. És ugyanígy dicsér is. Különben mostanában éppen a hajdani nevezetes Négyesy-szemináriumok mintájára készül kurzust indítani az egyetemen magyar szakosoknak – magyar szakosokkal -, mondhatni közkívánatra. Ott aztán lehet elemezni hatásokat, forrásokat, ellenhatásokat.

Oldásként Lutor Katalin és Paukovics Gergely duója következik. Ének, gitár. Jólesik. Mint a tea, amelyhez ma este méz kell – és áfonya: a SIM, Radnóti és a Nem tudhatom kedvéért. A versben vagy egyik, vagy másik: hol méz, hol az áfonya, de most az egyszer miért ne lehetne másképp. A földszinti pultnál valaki rendel: „Abból kérek, amelyik a legédesebb.”