Tett a javából: a Szimfónia kávézónál fejünk fölött elröpült a nikkel szamovár

Lutor Kata gondolt egyet, és megtanulta a majdnem megtanulhatatlant: Kassák Lajos leghíresebb, legnagyobb versét, amely áradó folyóként hömpölyög – mindjárt meghalljuk, meglátjuk: majdnem egy teljes órán át -; és amelyet többnyire úgy ismerünk, hogy dehogy ismerünk. Na jó, annyit biztos, hogy „fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár”. De most, a Szimfónia kávézó előtt, Szombathely kék ege alatt ráfeküdhetünk ennek az elképesztő versnek a hullámaira: micsoda képek, micsoda képzettársítások, mennyi (avantgárd) szenvedély, mennyi szépség, mennyi fájdalom, mennyi remény. A múlt századforduló (Kassák 1909-ben indult el Párizs felé) minden pezsgése, forradalmas akarása rákopírozódik mindarra, amiben élünk. Ez a mondás tett – ma. Nem csak Kassák kedvére.

1967. március 20-án, a költő 80. születésnapján Latinovits Zoltán fölolvasta A ló meghal a madarak kirepülnek-verset, köszöntésképpen. Fölolvasta. Aztán színházi előadás is készült belőle, Kazimir Károly rendezésében, „Kassákot” Kozák András játszotta.

Kata kezében most ott a papír – de kívülről mondja. Vagy inkább belülről. Hogy Kassák hogyan képes hitelesen megszólalni ezen a szelíd, szépen csengő, el-elmerengő lányhangon – amelynek alkalomadtán süvítő ereje is van -, rejtély. Vagy talán mégsem.

Kata nemcsak mond verset, hanem ír is. Mire A ló meghal a madarak kirepülnek véget ér, Kassák költővé érik:

„(…) bizonyos hogy a költő vagy épít magának valamit ami-

ben kedve telik

vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek

vagy

vagy

madarak lenyelték a hangot

a fák azonban tovább énekelnek

ez már az öregség jele

de nem jelent semmit

én KASSÁK LAJOS vagyok

s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.”

Titokban most talán, egy kicsit úgy kell érteni az utolsó előtti sort, hogy „Lutor Kata vagyok”. A Szimfónia kávézó, a zsinagóga, az Iseum, a képtár négyszögében fejünk fölött egyszer csak elröpül a nikkelszamovár, csak azért is. (És Kassák mellé – talán a Passau sisegése miatt – beúszik a képbe a Bizottság. Hogy: „Olyan a bőröd, mint Bad Schandaunál a vámőr szemében tükröződő hajnali álmos vízfelszín, olyan a szemed, mint egy kispárna.” És föltűnik a múlt hullámain Ladik Katalin is, aki egyszer, egy nyári délután, az igazi Iseum igazi romjainál égszín hullámokat keltve maga volt a nagy folyó. A tenger.) A madárcsicsergés és autózúgás mellett (egyik sem zavaró, sőt) most Paukovics Gergely improvizatív gitárjátéka kíséri a versfolyamot.

A képtár nem tartott igényt erre a versmondótettre az évfordulós Kassák-tárlat záróeseményeként (1887-ben született, 1967-ben halt meg: tavaly születésének 150., halálának 50. évfordulója okán emlékezhettünk rá). De most, a pipacsos asztaloknál nem kétséges: Kassák vándorlásának monumentális, szépséges „dokumentuma” kizárólag zöld lombok és kék ég alatt, minden hivatalosságon kívül hangozhat el. Volt olyan korabeli kritikus, aki azt állította, hogy nincs olyan ember, aki A ló meghal…-t élvezné. Hát tévedett.