Baltasar, búzamag és harangszó – passiójáték a székesegyháznál

A Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése a Mesebolt Bábszínház felnőtteknek szóló szakrális sorozatának utolsó darabja. A passiójáték bemutatóját öt éve majdnem özönvíz kísérte – ahogyan a péntek esti búcsúelőadást is. Bár a Baltasar-történet – mint minden passió – mélyén éppen az a titok rejlik, hogy nincs vég: csak folytatás.

ÖLBEI LÍVIA

A Mesebolt Bábszínház felnőttelőadása a Márk evangéliuma című sűrű szövésű Borges-novellából készült. A passiójáték a színház eszközeivel képes maradéktalanul színpadra fogalmazni azt a feszítő sokrétűséget, amely a kegyetlenül szép Borges-novella sajátja. Az ember felejt – és nem felejt. Az évezredek során jelképessé fi nomodó emberáldozat az újrafelfedezés félelmében és reménykedésében megismétlődik: a megfeszített Baltasar Espinosa az áldozathozatal pillanataiban mintha tengelicét hallana. Isten madarát. A péntek esti (búcsú)előadásnak különös fényt adott, hogy a társulat a szombathelyi székesegyház előtt nemrég kialakított téren játszott: először lépett föl itt szakrális sorozata (misztériumjáték, Akárki-játék, passió) utolsó darabjával. A sűrűsödő estével együtt fölénk magasodó templom harangja mindig a megfelelő pillanatban szólalt meg. Mintha tudta volna. Évszázadokkal ezelőtt is ilyen lehetett egy kocsiszínházi előadás.

A társulat pedig megint megmutatta, hogy mindenre képes: játék, hangszeres játék, többszólamú ének, bábmozgatás, tánc, humor és tragédia – mind megszületett a térköveken. Az is az állandóság jele, hogy bár bizonyos poszton volt csere, a passiójáték mégis ugyanaz. Változik és nem változik, mint az élet. Először játszotta a társulat a Baltasart ezen a téren, de remélhetőleg nem utoljára. Most mindenesetre egy évig biztos sehol nem láthatjuk Baltasar Espinosa történetét, amely a múlt mélységes mély kútjába ereszti le a jelent. Boldog, aki ott volt ezen a speciális (nagy)pénteken. Zsebünkben a szemenként kiosztott, a színészek tenyeréből kicsipegetett búzamag, fülünkben a harangszó és a többszólamú ének. És a vihar tombolása: a világ legigazibb viharhangja, amikor a szemünk láttára mennydörög az alumíniumlemez. Majdnem megjött az özönvíz is – de végül elkerültük. Istenem, mi mindent rejt az emberi szív.

(Tervező: Boráros Szilárd. Zeneszerző: Andrej Kalinka. Dramaturg: Gertrud Korpič. A rendező munkatársa: Kristóf Roland. Rendező: Ondrej Spisak. Szereplők: Császár Erika, Dénes Emőke, Janicsek Péter mv., Kovács Bálint, Kovács Zsuzsanna mv., Kőmíves Csongor, Lehőcz Zsuzsa, Takács Dániel.)