Hazatért szülővárosába a szombathelyi keramikusművész

– Milyen kötődése van Szombathelyhez? – Itt születtem, itt éltem kétéves koromig, akkor azonban elváltak a szüleim, és engem anyám a nagymamámhoz vitt Nagykanizsára. A főiskola befejeztével nősültem. Három éve elhunyt feleségem, Tábori Gabriella, a 2014-ben meghalt költő, Tábori Ottó testvére, ikervári lányként került az Iparművészeti Főiskolára, úgyhogy az ő családja révén visszakerültem Vas megyébe.

– Úgy érti, időnként látogatóba jártak vissza Budapestről Ikervárra? – Ez számomra több volt annál. A házasságom évében, 1958-ban jártam először ott a Rába-parton, Magyarország első vízerőművének közelében. A szeszélyes folyó öreg szakaszába áradáskor beengedik a vizet, olyankor a hatalmas víztömeg tajtékozva, örvénylő sodrással zúdul le, s ha lezárják a zsilipeket, akkor ugyanolyan gyorsasággal apad vissza. Nyaranta ott laktam apósomék házában, és az öreg meder legfontosabb munkahelyem lett. A helyiek által „Metszésnek” nevezett szakasz volt a kedvencem. Rengetegszer jártam ott, nagyon sokat tanultam az áradás-apadás földfelszínt alakító folyamataiból, az iszap képződésének alakulásából. A perzselő napsütésben jól megfi gyelhettem, milyen fi noman szelektál a víz, amely szép sorba rendezte a fi nom agyagiszapot, a homokot, majd az apróbb és durvább kavicsokat. Ez rendkívül fontos volt számomra, mert sohasem a forma felől közelítettem a kerámiához, hanem az anyag felől. Viccesen csak „agyagkutatónak” nevezem magamat. Mindig úgy gondoltam, ha az ősember a maga primitív technikájával tudott remekműveket létrehozni, akkor nem létezik, hogy én nem találok valamit ezen az úton. Ez az elgondolás ott született meg bennem az ikervári Rába-parton. No persze rengeteg tudományos művet, geológiai ismertetést, csillagászati elméletet is elolvastam.

– Mindebből egyenesen következett, hogy az életművét Szombathelynek adja? – Bevallom, én erre a lehetőségre nem gondoltam mindaddig, amíg majdnem egy évtizede Majthényi László, akkor a megyei közgyűlés alelnökeként meg nem keresett ezzel az ötlettel az otthonomban, Budapesten. Aztán választások következtek, valahogy elült az ügy. Majd Pécsről, Budapestről is kaptam ajánlatot az életművem elhelyezésére, egy ideig szóba került a kőszegi Zwinger is, de valahogy mindig ott motoszkált a fejemben: a szülővárosomban lenne a legjobb helye. A Szombathelyi Képtárt találtam legalkalmasabbnak erre, hiszen más gyűjteményeknek is helyet ad. Az meg nagyon megtisztelő volt számomra, hogy amikor 2015 novemberében Orbán Viktor miniszterelnök úr Szombathelyen járt a Modern Városok Program kapcsán, nyilatkozatában külön megemlítette: az életművem méltó elhelyezését segíti a kormány Szombathelyen. És segítette is.

– A miniszterelnök szó szerint azt mondta akkor: „Van okuk büszkének lenni a város nagy szülöttjére, Schrammel Imrére.” Ez három éve történt. Lehet már tudni, hol helyezik el Szombathelyen a Schrammel-gyűjteményt? – Igen, lehet. Én eleinte a képtár pillérsorának beépítésére gondoltam. Az egy eléggé elhanyagolt terület, s ott a kerttel kapcsolatos kiállítóhelyet képzeltünk el. A kertbe azok a munkáim kerültek volna, amelyek olyan környezetbe valók. Egy ideig ebben gondolkodtunk közösen a városvezetéssel, de aztán Csapláros Andreának, a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum igazgatójának az az ötlete támadt, hogy mivel az egykori Éva-malom – amely kínai áruházként működött a bezárásáig – eladó, vegye meg a város, és helyezze el ott az életművemet. Ez az ötlet a város vezetésének is nagyon megtetszett, dr. Puskás Tivadar polgármester és dr. Hende Csaba országgyűlési képviselő is felkarolta az ügyet. Ugyanis ezzel a lépéssel Szombathely kulturális negyede erősödik: ott a képtár, a Bartók Terem, az Iseum, a zeneiskola. Ez a helyszín nekem is nagyon tetszik.

– Mikor nyílik meg az állandó kiállítás, a gyűjtemény? – Legutóbb nyár közepén járt nálam Budapesten a polgármester úr és Csapláros Andrea. Akkor azt hallottam dr. Puskás Tivadartól, hogy egy év múlva. Én pontosan nem ismerem, hogyan mennek ezek az ügyek, de azt hallottam, nagyon nehézkes, hosszadalmas az eljárás. A Magyar Államkincstár vette meg az épületet a kínaiaktól, akikkel tudom, hogy bonyolult folyamat az alkudozás. Amikor ez lezárult, a kincstár átadta a városnak az ingatlant, most pedig közbeszerzési eljárás útján alakítják majd át, újítják fel a célnak megfelelően. A pályázatot most írták ki. Ha jövőre tényleg elkészül, nagyon örülnék neki. 85 éves leszek, és már természetesen gondolok az elmúlásra. De szeretném még látni, milyen lesz a hagyatékom elhelyezése a szülővárosomban.

– Én rögtön azt képzeltem el, hogy híres Karnevál-sorozatából – amely a herendi porcelángyárban született – az egyik maszkos figura áll majd a bejárat előtt nagy méretben. Ez nemcsak a gyűjteményt reklámozná, de nagyon illene Szombathelyhez, a Savaria karneválról híres városhoz. – Jó ötlet, támogatom.

– És arra is gondoltam, hogy a Schrammel név a keramikusok között sok országban nagyon ismert, így lehetne akár nemzetközi keramikus mesterkurzus helyszíne is Szombathely. Ez kapcsolódna ahhoz, hogy ön szervezte az első kerámiaszimpóziumot Magyarországon. – Igen, Siklóson 1969-ben. Aztán ez hosszú évek múltán elhalt.

– 2014-ben a Vigadó Galériában megrendezett életmű-kiállításán megrázó élmény volt számomra az 1956-ról szóló alkotása. Addig nem tudtam, hogy a kísérletező, modern művészt a történelem is foglalkoztatja. Mivel ez az interjú augusztus 20-ához közel jelenik meg, netán kiderül, hogy Szent Istvánról is készített alkotást? – Önálló műként nem. De mivel egyházi iskolába jártam, a piaristákhoz, mi mindig Szent Istvánként említettük az országalapító, hazánkat a nyugati kereszténységhez kapcsoló királyt. Sohasem első Istvánként, ahogyan a szocializmus korszakában illett. A koronával viszont foglalkoztam. Azért is, mert eleinte ötvösnek készültem, és nagyon jó barátom lett osztálytársam, Szvetnik Joachim, a 20. század egyik legnagyobb ötvöse. Amikor 1977-ben Jimmy Carter elnök hozzájárult a magyar koronázási jelvények visszaadásához – amelyek 1945-ben az USA-ba kerültek –, egy bizottság tagjaként Joachim azonosította és leltározta a műtárgyakat, aztán javaslatot tett a szállításukra és az őrzésükre. Nagyon élvezetesen beszélt, sok érdekességet tudott, a korona hazaszállítása után előadásokat is tartott, közleményeket írt. Egy másik ötvös barátom, Pély József is sokat foglalkozott a koronával, nagy vitáik is voltak. Ugyancsak jó barátom, Szelényi Károly fotóművész készítette a legszebb fotósorozatot a Szent Koronáról. Tőlük én is rengeteget megtudtam róla.