Az „Üss a hasadra!” Színpad Móricz Zsigmond világát építette meg a színpadon

A színpadon stilizált díszlet – összhangban a népviseletet idéző, de csak idéző jelmezekkel –, hogy elrugaszkodjunk a hétköznapi valóságtól: a színpad más világ, csak így képes tükröt tartani. A teret óriási tűzpiros tulipánok tagolják, együtt idézve – vagy inkább jelenítve meg a tűz lángjait. A virág és tűz: szépség – és egy illanás. A tűz meleget ad, de égetni is tud. Ez a kettősség (vagy többesség) jellemzi az előadást, amely oldás és kötés, nevetés, kuncogás (talán a fölismerés kuncogása?) és vágható, sűrű csönd ritmusára működik. Dramaturg és rendező: Rajner Ágota – aki a jeleneteket szétválasztó, összekapcsoló gitáros énekmondóként mindvégig rajta tartja a szemét a csapaton. (Szól ilyenkor furulya is.)

Móricz Zsigmondnál (ma már talán közhelyesen hangzik kimondani) többet keveset tudtak a nő és férfi szépséggel-szenvedéssel teli viszonyáról. Illetve talán a tudás sokaké, de csak Móriczban volt meg – a tehetségen túl, azzal együtt – a szűnni nem tudó regisztrálás és elemzés kényszere. (Mondhatunk lélekmarcangolást is.) A színpadon sorjázó, több generációt végigpásztázó Móricz-miniatűrök a vidám és könnyed – falvédő-romantikás – falusi világ mögött fölvillantják a farkastörvényeket.

A pillangó is tud olyan lenni, mint a tűz – és mint a virág. A Pillangó – Móricz szép regénye. A Pillangó-pilléren nyugszik az előadás. „Pillangó. A szép és csapodár szerető jelképe – meg a reménytelen szerelemé. Darabos Jóska és Hitves Zsuzsika elemi erővel fellobbanó, társadalmi konvenciókkal szembeszálló szerelmének története a szerző meghatározása szerint „idill”. Móricz könnyű kézzel, napok alatt írta meg a korántsem idilli helyzetet, amelyben két felfogás áll szöges ellentétben egymással: a nagy alföldi mezőváros peremén boldogulni megtanult öregeké, és a fiataloké. Jóska és Zsuzsika szülei a már kialkudott, érvényes szokáshoz kötődnek, ők akarják megszabni a ki kivel házasodjék törvényét, amelynek alapja az anyagi biztonság. Minden eszközzel próbálják megakadályozni a fiatalok egybekelését.

Jóska és Zsuzsika a szív, a szerelem jogán a lehetséges, a vágyott világ föl­építésére törekednek. A boldogságért azonban nemcsak szüleikkel, hanem egymással, egymásért is meg kell küzdeniük.” Ezeket mondja a könyv­ajánló. Az előadás nyitóképe pedig a dacos „elengedni, levenni a fejét” dilemmájától jut el a zárókép (zárójelenet) egymásra találásáig. A színpadi happy endig. A tűz most nem elemészt, hanem melegít. A januári estében milyen jól teszi!

Szereplők: Cséri Alexandra, Molnár Gábor, Márton Hajnalka, Hollósi Bernadett, Kósa János, Németh Anita, Gellérfi Zsuzsanna. Zenei korrepetitor: Merklin Anita. Koreográfia: Szommer Mónika. Díszlet, jelmez: Mártonné Deák Gyöngyi, Winkelbauer Zsófia, Sári Lóránt, Polgár József. Technika: Polgár József, Kiss Gábor. Mondjuk meg még egyszer, hogy a dramaturgia és a rendezés Rajner Ágotáé.

Miközben gyülekezik a közönség (sokan érkeznek például Körmendről, nyilván nem véletlenül), a büfé környékén összefutunk Gergye Rezsővel, a Nagy Gáspár Kulturális Központ igazgatójával, – „ősidők óta” népművelő. Örömmel konstatáljuk, hogy milyen sokan érdeklődnek a bemutató iránt. Persze itt mindig sok a program, a ház vaskos vendégkönyveinek egy része ráadásul még a múlt századból való. A színháznak meg külön vonzása van errefelé: a Vas megyei színjátszó mozgalom a vasvári erők nélkül talán létre se jött volna. Jó, hogy van folytatás. (Mert, ahogy T. S. Eliot mondja: úgyis csak az van. Vég nincs, csak folytatás.)