Premier

2019.10.27. 20:58

Idesereglik, ami tovatűnt – Márton partjelző, az egyetlen a Weöres Sándor Színházban

Nincs abban semmi különös, ha egy színdarab egyszer, kétszer, sokszor színre kerül. Ami azonban a Weöres Sándor Színházban történik, mégis valami más: Jordán Tamás huszonegy év után újra előkereste a mélyből, önmagából Márton partjelző szerepét – szerep és szereplő életkorban is nagyjából összeért. Ha akkor  jutalomjáték volt, ma ritka szép, magabiztosan tébláboló számvetés. 

Ölbei Lívia

Bereményi Géza beszélt arról egyszer régen egy szombathelyi író-olvasó találkozón, hogy a dolgok akkor tudnak fölragyogni igazi szépségükben, ha előbb hosszabb-rövidebb (inkább hosszabb) időre megmártóznak a feledésben. Mintha valami ilyesmi történt volna most a Márton partjelző fázik című Hamvai Kornél-darabbal – pontosabban a legelső Márton partjelző…-előadásban a címszerepet játszó Jordán Tamás alakításával: Márton partjelzővel. Még akkor is így van ez, ha az elmúlt húsz évben természetesen ebből a színdarabból is több bemutató született.

Nem mintha a szombathelyi változat önmagában – semmilyen tekintetben nem viszonyítva ahhoz az elsőhöz – itt és most nem volna érvényes, finoman megfogalmazott előadás. De az a régi, az ősbemutató törvényszerűen és láthatatlanul ott van mellette, mögötte, körülötte, benne, gazdagítja, árnyalja a jelentését; és nem csak azért, mert a címszereplő egy és ugyanaz (és persze mégis nagyon más). Ráadásul mindazokban, akik akkor látták, most óhatatlanul fölragyognak a húsz évvel ezelőtti emlékek. Hiszen mindenki mindig a saját bőrét és egész életét viszi a vásárra – a néző is.

A frissen bemutatott előadás rendezője-díszlettervezője Valló Péter, aki a Márkus Emília Terem berendezésében ragaszkodott a saját szombathelyi hagyományaihoz: két térfélre osztotta a nézőteret, középen, a téglalap alakú „földnyelven” – mint a szakadék fölött kifeszített kötélen – zajlik a játék. Az előadás jelenkora az újpesti kocsma állópultjához koncentrálódik (a háttérből még a kocsmazaj is beszűrődik, ha épp „ott vagyunk”). A többi helyszín – lakás, villamos, gyóntatószék stb. – nagyjából-egészéből úgy reális, hogy nem reális: Márton emlékeiben létezik.

A megrajzolásukhoz elég néhány pontos és jellegzetes kellék, jelzés – a többit megoldja a képzelet. Márton nagyvonalú természetességgel jár-kel korszakok-terek között: ha a való világban el is téved néha, megrögzött emlékei között sohasem. Miközben a kocsmapultnál álldogáló Miholkának mesél, meg akarja érteni az életét: rá akar látni az életére. Szeretné, ha szólna végre valaki.

Talán innen van, hogy Márton partjelzővel először szó szerint fönn, a Nyugati pályaudvar tetején (a Márkus Emília Terem magasban futó „körfolyosóján”) találkozunk, az év utolsó – vagy első – fázós, hideg éjszakáján, kezében a nagy világatlasz (mint a többrendbeli megrögzöttség ellenpontja). Márton kettőse a segítségére érkező rendőrrel – Horváth Ákos – bohóctréfa és zsonglőrmutatvány, miközben pontosan megfogalmazódik a tét: Márton bolyongása a városban (mint egy még annál is kisebb-hétköznapibb Ulysses) nem más, mint a (vagy egy) rendszerváltást felnőttfejjel megért, különben örök kisember téblábolása és számvetése a világban és a világgal, amely éppen elveszítette egyértelmű világítótornyait.

A Márton partjelző fázik először regény képében látott napvilágot, a szerző, Hamvai Kornél utána írta meg belőle a színdarabot, amely 1998-ban a dramaturgok céhétől megkapta az évad legjobb drámájának járó díjat. (A szöveg pedig megjelent a Színház folyóirat májusi számában. A Merlin Színházban ’98 májusában volt az ősbemutató, Lengyel Pál rendezésében.)

 

Azt már Szombathelyen is tudjuk, hogy Hamvai Kornél mély és személyes barátságban van Csehovval: újrafordította a WSSZ számára a Ványa bácsit (Ványa bá) és a Három nővért (Három lány). A Márton partjelző…-ben pedig szívszorítóan groteszk módon, fölnagyítva jelenik meg a híres csehovi „egymás mellett elbeszélés” – a kocsmapultnál Miholka is, Márton is a magáét mondja -, miközben persze a párbeszédnek álcázott monológok mégiscsak nagyon pontosan rezonálnak egymásra. Jordán Tamás és Szerémi Zoltán úgy beszélnek el egymás mellett, hogy közben egymásra is hangolódnak: „egymásra vannak hangolódva”.

Víz alatti áramlásként, alig észrevehető búvópatakként pedig végigvonul a színdarabon és az előadáson az a kényszeres, hitelesen naiv és tanácstalan feloldozási vágy, amely Márton partjelzőben az irányt vesztett, kudarcos élete, elrontott házassága miatt dolgozik. Pedig egyszer majdnem fújt is, de az első osztályú meccs elmaradt: a köd miatt. Le kellett fújni, mielőtt elkezdődött volna. Most mondjuk azt, hogy ködben próbál tájékozódni Márton partjelző is? (Csehov szereplőinek lába alatt száz évvel ezelőtt szintén megmozdult a föld, kifordult sarkából a világ – és ők nem tudták, mit tegyenek, nem tudták, merre tovább.) És akkor a soha nem tolakodó, de érezhetően jelen lévő, szintén „csehovi” szimbolikus tartalmakról – meg a könny és nevetés folytonos hullámzásáról – még nem beszéltünk. És arról, hogy minden odavetett szónak jelentősége van a nagy kirakósban.

Valló Péter rendezésében ebből a szempontból központi szerepe van a játéktér közepén föntről belógatott, a semmi ágán függő mikrofonnak, amely pontosan színpadi nyelvre fordítja azt a finom kettősséget, amely a drámában, Márton monológjaiban is kitapintható. A mikrofon egyrészt a lehallgatás, az arctalan feljebbvalónak, a hatalomnak való, kötelességszerű jelentés metaforája, másrészt Isten-metafora is; ráadásul mintha határpont volna: reális és irreális, valóság és képzelet között. Kapaszkodó, minden értelemben: akár a villamoson, ahol Denise először megjelent. Márton beszél, kér, visszaigazolást – fölmentést – vár („szóljon már valaki”), de „föntről” (értsük akárhogyan) soha nem jön válasz, soha nem szól senki.

A darab jelene a megírásának jelenével (a múlt század kilencvenes éveinek vége) esik egybe. De most, húsz-huszonegy évvel később úgy tűnik, ez a jelen nem nagyon változik. Az előadás jelmezei úgy korfestőek, hogy maiak is. Lehet, hogy megállt az idő. Van valami szívszorító Márton partjelző kardigánjában, de Miholka bőrdzsekijében is. A szerzői instrukció szerint (Színház, 1998/5.) Denise, Márton felesége 30-40 évesként jelenik meg a színen, kivéve a kilencedik jelenetet, amikor 70 évesként tűnik föl újra Márton életében és a színpadon.

Az ősbemutatón eleve idősebb színésznő játszotta Márton partjelző feleségét, Valló Péter azonban „fordítva” döntött: Bálint Éva mindvégig fiatal, titokzatos, talányos és gyönyörű – lényében, játékában, megszólalásaiban; a szenvedésében is. Denise jelzése-metaforája az izzó vörös rózsa – az egyetlen élénkség a színpadon -, amelyet kivesz a vázából és magával visz, amikor elhagyja Mártont. De csak azért, hogy a végén aztán ő maga térjen vissza pirosló rózsaként (jelmeztervező: Benedek Mari). Ég és föld, tűz és víz – de valami eltéphetetlenül összeköti őket.

Horváth Ákos nemcsak a rendőrben mutatja meg néhány pontos mozdulattal „a rendőrt”, hanem a pap, a doktor, az apa és a pincér figurájában is. Trokán Péternek jól áll a Svájcból hazatérő, délceg és magányos Gejzlinger (vagy ki tudja, hogy hívják). Szerémi Zoltán most valahogy nincs odaragasztva a kocsmapulthoz – és mégis mindig ott van, amikor Mártonnak szüksége van rá.

„Mondom is a Miholkának reggel az ivóban, hát hova lettek ezek egytől egyig? A Fekete fűszeres például. Az játszott a gyerekekkel. Eltüntette a hüvelykujját. Aztán egyszer csak eltűnt a hüvelykujjával együtt”, boldogítja Márton a rendőrt a pályaudvari hidegben.

Hát hova lettek ezek egytől egyig? A Márton partjelző fázik Merlin Színház-beli ősbemutatójának alkotói közül már nincs velünk a Miholkát kötött sapkában, kerek gyerekszemekkel játszó Soltis Lajos (akinek a nevét most a celldömölki független színház viszi tovább). Nincs velünk a rendező, Lengyel Pál. Nincs Melis László, de a szombathelyi előadásban is az ő Márton partjelző…-zenéje szól. És nincs velünk Hollósi Frigyes sem, aki az interneten elérhető felvételen Miholka szerepében látható a Merlin-előadásban: a felvételt Soltis Lajos emlékének ajánlják; a nyitófotón Miholka mosolyogva int.

Azt meg Jordán Tamás szokta mondani, hogy a barátai, kedves kollégái úgy veszik őt körül, úgy keretezik az életét, mint valami biztonságos, erős kerítés. És amikor valaki elmegy, hiány keletkezik: egyre nagyobb a huzat, a kerítés hiátusain átfúj a szél. Márton partjelző fázik. Ezért aztán köréje gyűlnek szelíden: idesereglik, ami tovatűnt.

A Weöres Sándor Színház 2019. október 25-én mutatta be a Hamvai Kornél-előadást a Márkus Emília Teremben. Rendező, díszlet: Valló Péter, dramaturg: Duró Győző. Jelmez: Benedek Mari. Játsszák: Jordán Tamás, Szerémi Zoltán, Bálint Éva, Trokán Péter, Horváth Ákos.

Ezek is érdekelhetik