Weöres Sándor-díj a Mesebolt-polcra

A gratuláció mellett a professzionális színházként jövőre 25 éves Mesebolt alapító igazgatóját, H. Nagy Katalint – és a bábszínház élén harmadik igazgatói ciklusát töltő Kovács Gézát kérdeztük.

H. Nagy Katalin: Egyrészről meglepetés volt a Weöres Sándor-díj – másrészről nem volt meglepetés, mert a bábszínház letett annyit az asztalra a városban, a megyében, hogy ideje volt a figyelemnek egy kicsit ráterelődnie arra, amit csinálunk. Ráadásul itt állunk a negyedszázados jubileum kapujában, ebből a szempontból is jókor jött az elismerés, amely talán a szélesebb nyilvánosságnak is jelzi: van itt egy 25 éves intézmény, amely a város kulturális életében olyan alapokat tesz le – hiszen elsősorban a gyerekeknek játszik –, amelyek aztán igenis meghatározzák a város kulturális életének nívóját.

Kovács Géza: Rengeteg ember munkája és tehetsége, képessége benne van ebben a 25 évben – és ebben az elismerésben. Ezért nagy öröm. Benne van az alapítók munkája, benne van mindenkié – és ezt tényleg nagyon komolyan gondolom –, aki akár egy fél téglát is beletett ebbe az építménybe. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tíz éve Katitól úgy tudtam átvenni a bábszínházat – és remélem, valamikor négy-öt év múlva is ez fog történni –, hogy nem kellett rombolni, hanem tovább lehetett építeni: az alapítók közül pedig még páran itt vannak körülöttünk, akik ma is segítik az építkezést. A folytonosság és a folyamatos együttlét nagyon fontos. Megbecsüljük egymást, látjuk egymás értékeit. Kati tudja, hogy az első 15 évben mi mindennel kellett megküzdeni – és mi volt az, ami mindennel együtt, mindennek ellenére mégis életben tartotta ezt az intézményt. Jó, hogy néha létrejön egy ilyen ünnepi pillanat – hogy megálljunk, átgondoljuk, ami mögöttünk van. Aztán elmúlik az ünnep – és minden megy tovább a maga útján, jó és rossz értelemben egyaránt.

A Szent Márton-gálán együtt vették át a Weöres Sándor-díjat – és egyébként is ritka és példaértékű az a munkakapcsolat, amelyet az alapító igazgató és a regnáló igazgató működtet. Vajon hogyan csinálják?

H. Nagy Katalin: Ez elsősorban emberi attitűdökön múlik, a kulcs az, hogy a másikat megbecsüljük, komoly partnernek gondoljuk, akivel együtt akarunk létezni. És miután a Mesebolt azért az én gyermekem, 15 év után – amikor épp setesuta kiskamasz lett – nem lehetett csak úgy elszakadni tőle. Az én szakmai, alkotói életemben – annak is az utolsó szakaszában – nagyon fontos szerepet játszott a bábszínház. A kapcsolatot fönntartani pedig nagyon könnyű, hiszen régi kötődésekről van szó: Gézával mi nem akkor ismerkedtünk meg, amikor ide pályázott – az én inspirációmra és kérésemre –, hanem jóval előtte már. Annak idején hályogkovács módjára fogtam bele a bábszínházazásba; még akkor is, ha népművelőként mindig fontos volt számomra a színház; tulajdonképpen azért lettem népművelő, hogy valamiképpen a színház közelében maradjak. A szombathelyi bábszínház megalapozásának éveiben – akkor még amatőr és hivatásos társulatok között szabadabb volt az átjárás – az összes inspirációt, példát, támogatást a bábos szakma legjobbjaitól, köztük Gézától kaptam. Az akkoriban létrejött kapcsolatok máig elevenek, és általában véve is azt látom, hogy azokat az idősebb, nyugdíjas kollégákat, akikben van érdeklődés és ambíció, máig számontartják, számítanak rájuk. Rendszeresen kapok például meghívót premierekre Győrből, Pécsről, Kecskemétről. Az meg, hogy ez itt, Szombathelyen ilyen szoros szimbiózis, onnan van, hogy ebből a bábszínházból soha nem mentem el. Mert Géza mindig inspirált arra: gyere, nézd meg, beszéljünk róla. Azt hiszem, ennek így kéne működnie az élet minden területén.

Kovács Géza: Nézzétek, azt gondolom, elég öregek vagyunk mi már ahhoz – és már tíz éve is elég öregek voltunk ahhoz, hogy ez ne másként legyen. Ha nem is bölcsültünk meg teljes egészében mindenben, ebben talán igen: megtanultuk, hogy múlt nélkül nincs jelen – és nincs jövő. Amikor átvettem a bábszínházat, Kati tudta, hogy melyek azok a területek, ahol erősíteni, ahol változtatni kell – de azt is tudta, hogy a saját küzdelmét már megküzdötte, ezt már másnak kell folytatnia. Én pedig megtettem azokat a lépéseket, amelyeket meg kellett tennem, de megfelelő alap volt, amit rám hagyott. Lehetett rá építeni. Ez így jó, ahogy van.

Kovács Géza a harmadik öt évét tölti a bábszínház élén. Pályázatában így nyitott: „Eltelt 10 év, és létrejött közel 100 bemutató, lejátszottunk majd’ 3300 előadást, megnézte elő­adásainkat közel 360 ezer néző. […] Tettük a dolgunkat, bábszínházat építettünk, építünk. Nincs még igazi otthonunk, de sokan otthonra leltek nálunk.” Szóval: van remény arra, hogy végre méltó otthona lesz a nemzetközi porondon is látszó, az egyre inkább omló-romló MMIK épületében minőségi munkát végző Meseboltnak?

Kovács Géza: Voltak idők szerintem Kati életében is, az én életemben is, amikor nagy energiákat fektettünk abba, hogy megváltoztassuk az elhelyezésünket. Mindkettőnk asztalán sok ötlet megfordult, rajzoltunk, terveztünk, nem olyan régen megint heteket töltöttünk el ezzel a kérdéssel. Regnáló igazgatóként rájöttem arra, hogy az az érték, amit létrehozunk előadások formájában – és az azokba befektetett energia többet ér jelen pillanatban, mint soha meg nem valósuló ötletekkel foglalkozni folyamatosan. Nem lemondás, de én azt látom, hogy pillanatnyilag nincs meg az a támogatói akarat a fenntartó részéről, ami megváltoztatná ezt a helyzetet. Az elmúlt tíz évemben egyszer fordult elő, hogy valóságosan közel jutottunk ahhoz, hogy hátha valami történik, de az csak egy pillanat volt. Most sokkal fontosabb, hogy a társulatban jó emberek legyenek, jó színészek, jó elő­adások jöjjenek létre. Ha elénk sodor a szél egy lehetőséget, és az új önkormányzatból valaki elég inspirációt érez ahhoz, hogy ebben segítsen, nagy erőkkel csatlakozunk – de buborékokkal már nincs értelme foglalkozni. A városnak középtávú kulturális koncepcióra volna szüksége: hogy minden intézmény tisztában legyen a saját helyével, szerepével.

H. Nagy Katalin: Egyszer megkaptuk, hogy hát miért nem elég a társulatnak az, ami van. Nagy tévedés: a színház nem a társulaté – hanem a nézőké. Őket kéne megtisztelni a méltó körülményekkel.

Kovács Géza: A város önbecsüléséről van szó. Ebből a szempontból volna fontos, hogy ha reggel végigmegyek a Fő téren, ne legyen szemetes. Ha kinézek ide, az Ady térre, ne összetört burkolatot lássak. Ez a város többet érdemel, mint hogy így nézzen ki az MMIK. Büszke vagyok arra, amit elértünk, de ezt a falat nem tudtuk áttörni.