A Babaszoba és a végtelen – Fiatal szombathelyi látványtervezőnek nyílt kiállítása a WSSZ aulájában

Körben az aula falain műalkotássá váló (emlék)képek, fotók, dokumentumok, „bizonyítékok” Takács Lilla munkáiról. A sokféleséget egy körbe vonja valami tiszta, belső ragyogás – ami nemcsak a munkáinak, hanem a lényének is sajátja. Van itt felvétel a nyíregyházi színház Miller-előadásából (Az ügynök halála), ehhez ő tervezte a jelmezeket; ahogy a zalaegerszegi Griff Bábszínház mozgásszínházi előadásához is (Pomádé király új ruhája).

A budapesti Madách Színház Csoportterápia-musicaljének ő a díszlettervezője. Az Egynyári kaland című televíziós sorozatnak a látványvilágáért volt felelős; dolgozott játékfilmekben. És persze sorakoznak mutatványok a szombathelyi munkákból is. Egészen friss a Mesebolt Bábszínház Pettson és Findus-előadása, amelynek Lilla a díszlettervezője. A Weöres Sándor Színházzal sem mostanában kezdődött a munkakapcsolat.

Emlékezetes a 2015-ös Ványa bá-előadás (Réthly Attila-rendezés) letisztult – Csehovra valló és Csehovra reflektáló – díszlete és jelmezkollekciója (ó, az a kardigán, amelyet a rajongó Szonya – Hartai Petra – hordott, és amely annyi mindent eldöntött és megmagyarázott). A 2019/20-as az évadban a Terrorizmus-előadáshoz (rendezte Luca Cortina) tervezett talányos, fényekkel kijelölt tereket. De – ahogyan a tárlatnyitón Horváth Ákos emlékeztet erre – az első WSSz-díszletet a 2009-es Cseresznyéskert-bemutatóhoz tervezte, a középpontban a fával.Horváth Ákos a példánnyal a kezében, a lapszélről olvassa föl halhatatlan kétsorosát, amely az események sodrásában született – és még hallotta soha senki: „A fránya Ánya ágya bánja…”

A Rotary Club Szombathely huszadik alkalommal adta át a Kiss Sándor-díjat, Takács Lilla a huszonhetedik fiatal – 35 év alatti –, Vas megyéhez kötődő alkotó, akit a kuratórium érdemesnek tartott az elismerésre. (Az első időkben két kitüntetett volt, de megkapta a díjat a Bozsodi-vonósnégyes is.) A díjátadóhoz mindig jár a bemutatkozás. A Takács Lilla kiállításának megnyitására fölkért Prieger Zsolt újságíró, az Anima Sound System vezetője megbetegedett, úgyhogy a komplett esszét, amelyet maga helyett küldött, Alberti Zsófi olvassa föl. Térteremtőnek aposztrofálja Takács Lillát – „egyszerre fantaszta és pedánsan alkalmazkodó” –, akivel éppen a Terrorizmus-előadásban együtt is dolgozott: „Ő a tér, mi a zene, egyből barátok is lettünk.”

A színházi aulában berendezett, megteremtett Takács Lilla-terek létrehozásában (természetesen) Oroszy Csaba, Kaczmarski Ágnes és Dömötör Katalin működött közre. A kettős enteriőr akár Csehov (vagy Ibsen?) gyerekszobája is lehetne. A sarokban elbújtatott hófehér kerti törpe ártatlanul nevetgélve nézelődik. A sirály (Sirály) előbb lámpává, aztán villámmá (logóvá) lényegül át, megmutatva a jellé válás és a jelentésváltozatok útvonalát (és fölvillantva a látványtervező gondolkodásmódját).

Szemben a romantikus festett kulissza a magasba tör. A közvetlen közelében a térbe állított világító ajtókeret zavarba ejt, irányítja a mozgást: ildomos-e megkerülni? Ki állapítja meg a szabályokat? Akkor most kilépünk a szobából és belépünk a végtelenbe? Vagy kilépünk a végtelenbe?

Takács Lilla tárlata a Weöres Sándor Színház aulájában megéreztet valamit abból a borzongásból, amit a határátlépés, az átmenet rítusa kelt: vagyunk valamik, leszünk – lehetünk – valamivé. A színház, ha jó, mindig ilyen. A kérdés már csak az, hogy minket vajon néz-e, lát-e ilyenkor valaki.