Nagy Zsuzsi Olgát játssza a Soltis Lajos Színházban – és még mennyi mindent csinál

Most éppen a 40 éves Soltis Lajos Színház Csehov-díszelőadásában, a 3 nővérben, Sardar Tagirovsky rendezésében játssza Olgát. Egy másik rendező, Katona Imre egyszer azt mondta róla: olyan természetes színházi intelligenciával képes létezni-működni a színpadon, mint kevesen. Pedig: – Sose akartam színész lenni. Én még most is zavarban vagyok az egésztől. A 3 nővér próbafolyamatában Sardarnak is azt mondogattam, hogy nem tudom, jó úton járok-e, bizonytalan vagyok.

Az mindenesetre sose volt bennem, hogy a színművészetin szeretnék tanulni, miközben érzem azt, hogy itt lehet. Ez érdekel. Ahogy az se vonzott soha, hogy máshol csináljam. Soha. Nekem ez a család. A kérdésre, hogy mit csinál Nagy Zsuzsi a Soltis Lajos Színháznál, többféle válasz adható. Vagy egy: mindent. A társulat vezető színésznője. Ha nem Csehov Olgája, akkor mondjuk ő az isteni, királynői Titánia a Szentivánéji álom-előadásban, Nagy Péter István (civilben testvérek) rendezésében. Vagy a kocsmáros csavarosan naiv észjárású lánya, Erzsi a Liliomfi K2-verziójában. Aztán: rendező. Egyszer csak ebben a feladatkörben is benne találta magát, de az a helyzet, hogy: – Imádom csinálni, merthogy együtt csináljuk. Piller Ádám és Tóth Ákos nélkül legutóbb a Jancsi és Juliska se jöhetett volna létre. Most újabb mesével, Árgyélus és Tündér Ilona történetével dolgozunk.

Mindeközben ő a Soltis Lajos Színház művészeti titkára. Feladata sok más mellett az egyeztetés, a kapcsolattartás, a marketing. Pályázatokat ír (éjjel-nappal). Mostanában éppen a működési pályázatot kell összerakni. Színész, rendező, művészeti titkár. Plusz drámatanár: sikeres stúdiós csoportot vezet a színházban. – Most összevonódtunk Ádám (Piller Ádám) csoportjával, kaptunk egy zsáknyi 13-14 éves kiskamaszt, akik nagyon jól érzik magukat stúdiósként – miközben komoly problémákkal küzdenek; mi meg csak ámulunk és bámulunk a generációs különbségeken, hogy mennyire mások, mint mi voltunk. Ezzel foglalkozunk színházi értelemben is: a kamaszodással, közben meg néha át kell állni, szinte pszichológussá válni, mert annyira történnek velük a dolgok. Nem biztos, hogy a mi feladatunk, de ha a bizalmukba fogadnak, ha azt gondolják, hogy mi vagyunk azok a felnőttek, akik

nek elmondhatják a gondjaikat, akkor meg kell állni, és meg kell keresni közösen a megoldást.

Zsuzsi és a Soltis Lajos Színház kapcsolatát talán az az első, 2003-as erdélyi kirándulás pecsételte meg, bár akkor még mit sem sejtő gimnazistaként vágott bele az utazásba: – Arra nagyon emlékszem, hogy Gábortól (Nagy Gábor, a színház alapítója, vezetője) teljesen odavoltam. A közelébe kerülni és tíz napot a társaságában tölteni – hát az valami varázslatos volt. Hogy a legkisebb faluról is mindent tudott, hogy bármiről tudtunk beszélgetni. Tizenöt éves voltam, velem így felnőtt még nem beszélt. Az első szerepét Kárpáti Péter Országalmájában kapta, Szabó Attila rendezte a celli előadást. Éppen végzett a gimnáziumban, felvették Pécsre szabad bölcsésznek – de ő Cellben maradt. Vagyis a Soltis színházban. A tanulásról azonban nem akart lemondani: a budapesti ELTE társadalmi tanulmányok képzését azért hagyta félbe, mert a színházban készült a csodálatos, korszakhatárt jelző mozgásszínházi produkció Deák Varga Ritával: a 2009-ben bemutatott Álomevők. Ez volt az első stúdiós osztály – benne mások mellett Horváth Viki, Ziembicki Dóra, Marton Mercédesz, Pilnay Sára, Pesti Arnold, Nagy Péter István (ő meg Nagy Zsuzsi testvére) – revelatív bemutatkozása a hároméves képzés végén: a vizsgaelőadás, amely főnixként emelte magasba újra a társulatot.

Zsuzsi végül a szombathelyi egyetemen, andragógia szakon diplomázott: így könnyebben ment együtt a tanulás és a színházcsinálás. És bár 2014-ben, az egyetem befejezése után volt egy „kiugrási kísérlete”, gondolta, elhelyezkedik a szakmájában, Nagy Gábor visszahívta. A színháznak szüksége

volt rá – és hát neki is szüksége volt a színházra: – Azóta itt vagyok. Ez az a helyzet, amikor a szívszerelem és a munka légmentesen lefedi egymást. Föl se tűnik, hogy mennyi mindent csinál: – Akkor gondolkodom el ezen, amikor a környezetem elkezd kopogtatni a fejemen, hogy jó lenne egy kicsit leállni. Annyira megyek itt a flowval, hogy észre sem veszem, már este nyolc, és még mindig benn vagyok.

Szegény Bálint már hív: nem akarsz hazajönni? (Gregorich Bálint, különben már ő is a színházhoz tartozik.) Vagy hazaviszem a munkát, és teljesen természetes, hogy éjszaka pályázatírással foglalkozom. Erre nincs recept, ez csak úgy van. A Soltis Lajos Színház működésére sincs recept. Folyton változik, és mégis: – Most már nem aggódom ezen, de régebben előfordult, hogy megijedtem: ha ő is, meg ő is elmegy, mi lesz a Soltissal, mi lesz velem, velünk – merthogy barátok vagyunk –, és mi az, hogy itt hagynak a barátaim, és mit kezdek az érkező fiatalabbakkal. Aztán tényleg: csodálatos, ahogyan képesek beilleszkedni a közösségbe, és fel tudnak nőni a feladathoz. Észre se vesszük, hogy akár tizenvalahány évvel fiatalabbak nálunk. Vagy hát mi tudunk megmaradni örök gyereknek – nem tudom. Mert azért ebben is van valami szerintem.