Vera jótáll magáért – Grecsó Krisztián Kőszeg után a szombathelyi grundra készül

Grisnik Petra azt mondta, hogy ilyen vajszívű, nagyvonalú szerzővel még nem találkozott: úgy bocsátotta a rendelkezésére a szöveget, hogy szerzőként nem támasztott feltételeket, szabad kezet adott a színpadi munkához.

Az a tapasztalatom, hogy abból semmi jó nem sül ki, ha a szerző hasonló esetben megtartja a beleszólás jogát. Amikor egy regényből – ahogyan most a Verából – színpadi átirat készül, a szöveg azonnal egy másik nézőpont, egy másik közeg törvényeinek veti alá magát. De nem csak nézőpontváltás történik: új mű születik, amely mindig olvassa, értelmezi is az eredetit. A szerzőnek ezt nagyon világosan meg kell értenie. Akkor pedig arra is gyorsan rájön, hogy – legyen bármilyen jószándékú és segítőkész – ha ki akarja venni a részét ebből a munkából, voltaképpen semmi mást nem csinál, mint védi a saját álláspontját. Úgyhogy a leghelyesebb, ha meg sem próbálkozik semmiféle segítségnyújtással, hanem inkább kíváncsian és izgalommal várja a végeredményt. Hozzáteszem: abban az értelemben most kisebb a kockázat, hogy narratív monodráma lett, lesz a Verából, új dialógusok nem születtek, viszont nagyon erős szerkesztési munkára volt szükség ahhoz, hogy a színpadon is megállja a helyét.

A szövegkönyvet már látta.

Igen, és az a benyomásom, hogy remekül sikerült, de a szövegkönyv önmagában sem Vera színpadi karakteréről, sem az előadás hangjáról nem mond – mert nem mondhat – semmit. Ahogy arról sem, hogy a szövegből mit lehet és mit nem lehet működtetni a színpadon. Hihetetlenül kíváncsi vagyok. Az meg külön érdekes, hogy a Kőszegi Várszínházban lesz – nagyon remélem, hogy mielőbb – a bemutató. Néhány éve az öcsémmel felléptünk itt…

…a Mellettünk című estre telt meg a lovagterem…

…és az előadás után valamelyik kőszegi kerthelyiségben szólított meg egy ifjú ember azzal, hogy szeretné megcsinálni a Megyek utánad színpadi változatát. Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy nem alkalmas színpadra, hogy ebből a regényből nem lehet működő előadás.

Aztán a hírek szerint szép bemutató született belőle, Bíró Bence átiratában, Dékány Barnabás rendezésében.

Ezért is jobb, ha az ember előre nem dönt el semmit, hanem megőrzi a nyitottságát és a kíváncsiságát. Mindenesetre Kőszeg nekem jó hívószó: úgy látszik, ha ez a gyönyörű kisváros fölbukkan az életemben, akkor annak köze van a színházhoz.

Nemrég ön is szétszedett, színpadra írt egy regényt: Molnár Ferenc klasszikusát, A Pál utcai fiúkat. Az előadás óriási siker. A szerzői nagyvonalúság talán ebből is adódhat, nem?

Bizonyára benne van az a tapasztalat, hogy álltam a másik oldalon, tudom, milyen gúzsba kötve táncolni. Megharcolni – nem a szerzővel, hanem az örökösökkel, akik sokszor főleg úgy vélik, hogy meg kell védeniük a szerzőt, a művet mindenféle beavatkozástól. Pedig nagy tévedés, hogy kizárólag a szoros olvasat lehet érvényes. A Pál utcai fiúk tényleg elementáris siker a Vígszínházban – és remélem, a következő évadban megszereti a szombathelyi közönség is: a Weöres Sándor Színház készül a bemutatóra.

Azt mondják, a sikert is tudni kell földolgozni, nemcsak a kudarcot. Ön ma az egyik legsikeresebb kortárs szerző: a Grecsó – igazi márkanév. Intézmény. A Verával pedig alig néhány napja nyerte el a Libri-közönségdíjat. Mondhatjuk születésnapi ajándéknak is.

Most már, hogy két évtizedes pálya áll mögöttem, kimondhatom: kegyes hozzám a sors. De lassan alakult a figyelem: kettőt előre, egyet hátra. Nem az történt, ami a zenészekkel, színészekkel megesik: hogy keddről szerdára jön az elsöprő siker. Azt nem tudom, hogy lehet feldolgozni. És ha nem zárkóztam az alázatban, a Jóisten mindig küldött valamit. Most, a járvány idején is azon gondolkodom, mi haszna lehet egy kizökkent világnak – amikor egyik pillanatról a másikra eltűntek a lehetőségek, a motivációk. Mintha külföldre mentél volna, ahol nincsenek barátok, találkozások, visszajelzések. Ebben a letisztultságban – esetenként egóduzzasztó szerepek nélkül – olyan, mintha hosszú lelkigyakorlatra adódott volna lehetőség, mert minden más lefosztódott az életedről. A költészet napja, a könyvhét, a Magamról többet verseskötetre épített turné – mind ment a levesbe. Ettől azért nem lett jókedvem: a szerző cégére a könyvének.

Ráadásul Grecsó Krisztiánhoz kapcsolódik az az állítás is, hogy jóformán mindig szerteágazó családi mitológiát ír, teret engedve bizonyos referencális olvasatnak.

Mindezek miatt külön nagy öröm a Vera sikere: hogy nem vagyok ott mögötte, a szöveg áll jót magáért.

A szerző az utóbbi években szerencsére – több értelemben – látványosan visszaszerezte jogait, mondhatni reneszánszát éli: a közönség kíváncsi rá, elég, ha a szombathelyi színház Kötelező olvasmány sorozatára gondolunk.

A nyilvánosság terében ott lenni azt jeleni, hogy létezik kortárs magyar irodalom. És ez nem lóverseny: húzzuk egymást. Rendhagyó irodalomórára menni mondjuk Háy János után nagyon jó – és nagy kihívás -, mert ő már előkészítette a terepet: a diákok várják az újabb alkalmat, kíváncsiak, meglátásaik vannak, kérdeznek.

A Veráról rengeteg kritika született – figyelemmel kíséri ezeket?

Igen, szoktam böngészni a könyves felületeket is. Azt szeretem, ha izgalmas diskurzus alakul ki – és a Verát illetően úgy látom, hogy nem lehet panaszom. A kreatív kétkedőket és érvelőket kedvelem, csak a vagdalózást nem tudom elfogadni.

A két mottóval – az egyik az Abigélből, a másik A Pál utcai fiúkból – erős jelzőtáblákat helyez ki a regény elé, amely egy tizenegy éves kis/nagylány hangján szól, bár egyes szám harmadik személyben. Mégis: nekem sokszor fölsejlett mögötte a Sorstalanság is.

Tudattalanul biztos játszott a Sorstalanság, amikor a Verát írtam: egészen fölforgató hatással volt rám egyetemista koromban, sok mondata visszhangzik bennem. Antikváriumban vettem meg az első kiadást Szegeden. Akkor még nagyon kevesen méltatták figyelemre Kertész Imre regényét. A kilencvenes évek végéről beszélünk, Darvasi Lászlónak volt szemináriuma az egyetemen, és egyszer azt találta mondani, hogy ha valaha magyar regény Nobel-díjat kap, akkor ez lesz az a regény. Ő később nem emlékezett rá, hogy ezt mondta volna – pedig igaza lett.

Azért vannak apró bombák a Vera-szövegben. Például ez a mondat: „Ma nem ment iskolába.”

Na, az tudatos utalás a Sorstalanság nyitómondatára. Ráadásul a szerkesztés során majdnem kikerült a kötetből, de nem hagytam. Azt akartam, hogy mindenképpen benne maradjon a regényben.

Most, ebben a furcsa világállapotban, dolgozik-e valamin?

Nagyobb lélegzetű könyvön most nem dolgozom. Kisprózákat írok – amennyit a kislányom hagy. A feleségemmel abban állapodtunk meg, hogy az elkövetkezendő másfél évben így lesz. Most pedig készülök a kőszegi Vera-bemutatóra, aztán alig várom, hogy lássam: milyen a szombathelyi grund.