Olvasójegy

2020.11.01. 11:00

A titok nem más, mint a helyesen beállított keret – A lélek testéről

Ugyanabban a folyóban úszunk, amelyet Ljudmila Ulickaja Jákob lajtorjája című nagyregényében olyan plasztikusan megrajzol. Csak most novellákat sodor elénk a hullám: A lélek testéről.

Ölbei Lívia

Ulickaja kezdettől itthon van nálunk, könyveinek megjelenése mindig esemény. 2019-es novelláskötetének magyar változatára sem kellett sokat várnunk. A Lélek testéről fordítója Morcsányi Géza; a két csodálatos, fejezetnyitó versé Kántor Péter. A lélek, a test meg Morcsányi egy lapon rögtön előhív egy filmet: Enyedi Ildikó moziját, a Testről és lélekrőlt. A fülszöveg is fölkínálja a kapcsolatot – de enélkül is könnyű megtalálni az összecsengéseket (vágóhíd, közös álom). Mégsem itt van a lényeg. Bár Ulickaja és az Enyedi-film világa abban mindenképpen hasonlít, hogy az (esendő, magányos, küzdelmes, mindennapi stb.) emberre, az emberi történetekre figyel – amelyekben valahogyan mindig ott lappang a csoda. „Több ezer éven át folyik ez az előadás, lényegében jelentéktelen eltérést mutató variációkban: születés, élet, halál, születés, élet, halál… És miért érdekes és szórakoztató úszni ebben a folyóban, figyelve a táj változását? Nem amiatt-e, mert ki van találva egy ravasz burok, egy nagyon vékony héj, amely határok közé zár minden egyes élőlényt, minden egyes »én«-t, amelyik a folyóban úszik, amíg tompa nyögéssel ki nem pukkan a burok, és vissza nem ömlik minden a végtelen vízbe?” (Jákob lajtorjája, Goretity József fordítása.) A legújabb Ulickaja-novellák többségükben mintha éppen arra a pontra koncentrálnának, amikor ez a bizonyos énburok kipukkan. Ilyenkor néhány pillanattá sűrűsödik az élet – ilyenek ezek a novellák is: mind néhány oldalba sűrített „kész regény”. A „szoknyás Csehov” olyan könnyű és biztos kézzel, olyan magától értetődően mesél, hogy észre se vesszük, milyen pontosan megszerkesztett, sűrű novellák ezek. Két fejezet – Barátnők, a Lélek testéről –, a verseket is beleértve tizenhárom szöveg, amelyeket a – sokszor a szovjet korszakot idéző, sírva nevető – történeteken túl, de tőlük elválaszthatatlanul Ulickaja bámulatos és szerteágazó tudása tart meg.

A kötetet Pintér József tervezte

Ezek az Ulickaja-hősök egyrészt összetéveszthetetlenek, másrészt mintha öröktől fogva ismerősek lennének. Alisza halált akar venni, de életet „vesz”. Az elszánt anya a parkban vadászik – külföldi – férjre a lányának. Az almaevő Szonya Szolodova teste a halálban eltűnik, föloldódik; lelke talán lepkévé változik. Egy fiú holttestén, a lapocka alatt, a kórboncnok két furcsa bevágást talál. Angyal volna? A felemás szemű, sokat kibírt plüsskutya egy kisfiúban születik újjá (vagy nem, de mégis). Zarifa a halála előtt azt akarja megtudni, hogy miért nem lehet egy asztalhoz ültetni az örményeket és az azerieket. (Mintha azt mondaná: „Mehr Licht!”) A fotózásban önmagát megtaláló Tolik rájön, hogy „a nehezen megfogható titok nem más, mint a helyesen beállított keret”. Ulickaja ismeri a helyesen beállított keret titkát: mindegyik novella egy jól beállított felvétel. És akkor a lélek teste voltaképpen nem más, mint az emlékezet: kép, szöveg. A történetek.

A kötet zárónovellája elmozdítja a folyómetaforát: végtelen szerpentin lesz belőle egy csillogó világban, amelynek nincs határa.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!