Az Akacs Mihály utcában Boka János utolérte őt – Jámbor Nándort, a WSSZ színészét kérdeztük

– Áts Feri szerepében pedig azt a Hajmási Dávidot láthatja a közönség, akivel hajdan együtt voltál „fregoli” egy régi karneválszínházi bemutatón.

– Az első megjelenésem volt Szombathelyen az a karneválszínházi előadás 2013- ban, a Félúton a Fórum felé, Réthly Attila rendezésében. Másodéves hallgatója voltam a Kaposvári Egyetemnek. Kocsis Pál osztályfőnököm hívott fel, hogy van ez a lehetőség. Nagyon be voltam gyulladva, mert a színlapon azt olvastam, hogy Jordán Tamás meg Bezerédi Zoltán… Hát akkor ilyen kaliberű kollégákkal dolgozhatok együtt. Leszálltam a buszról, megkérdeztem, hogy merre van a Weöres Sándor Színház – akkor még volt olyan ember Szombathelyen, aki nem tudta, hogy hol van; persze lehet, hogy nem is szombathelyitől kértem útbaigazítást. Végül megtaláltam saját magam – egy utcányira se vagyunk az Ady téri buszpályaudvartól –, és itt olyan jó hangulat, nyitottság és csapatszellem fogadott, ami azonnal nagy hatással volt rám. Tamás – Jordán – is olyan személyiség, aki csak megkönnyítette a beilleszkedést. Egyből otthon éreztem magam, ami azért egy kicsit gyanús is, amikor az ember először szakad ki a biztonságos, zárt közegéből. Azon gondolkodtam, hogy ez vajon egyedi eset, vagy máshol így működik egy társulat. Mindenesetre a nyári munka után már azzal mentem el Szombathelyről, hogy szeretnék majd visszajönni. Egyszer. Ha alkalmam nyílik rá.

– Gyorsan adódott alkalom. Amikor – 2014 februárjában – a kaposvári osztályoddal elhoztátok Szombathelyre a Három nővért – Kelemen József rendezésében –, azonnal kiderült, hogy ki lesz közületek az az öt hallgató, aki a WSSZ-ben töltheti a szakmai gyakorlatát.

– Tamás nem tudott eljönni megnézni minket, ezért meghívta az előadást, játszottunk belőle kettőt – két szereposztásban –, szép sikerrel. Szerintem az egy szép vizsga volt. Utána nagyon izgatottak voltunk, hogy vajon kire van szüksége a Weöres Sándor Színháznak. Az öltözőben ültünk, vártunk, végül Csapó Virág sorolta a neveket. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy az enyém is elhangzott – hogy ez a kis gondolatom, ez a kis vágyam manifesztálódik, részem lesz abban, hogy itt dolgozhassak.

– Úgy emlékszem, ez a rokonszenves és tehetséges „ötös” is gyorsan integrálódott a társulatba. Jókor érkeztetek, jót tett a jelenlétetek. Jókat játszottatok. Te – csak egyegy példa – még színészhallgatóként Báthory Zsigmondot és Vitéz Mihály fiát a Székely Csaba-drámából készült frenetikus előadásban, aztán Baracs Istvánt a Mágnás Miskában, Nérót a Sztárcsinálókban. Ezer szín, ezer játéklehetőség. De ha csak egyet mondhatnék, A mi osztályunk Jakob Kac-szerepét mondanám. A fehér inges, eltökélt, ártatlan, szeretnivalóan eminens, tragikus sorsú fiú-angyalt. Hogyan lehetett kibírni azt az előadást?

– Jakob Kac egy olyan fiatal szerep, amely drámai mélységet követelt, úgyhogy én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezeken a határokon belül is egy elég széles spektrumot járhattam be Szombathelyen. Ez a sok munka mostanra kezd beérni: már máshogy látok rá szerepekre meg a próbafolyamatra, máshogy fogok neki a munkának, mint akkoriban. Hogyan lehetett kibírni? A tömény tragédiát – bármilyen furcsán hangzik – muszáj volt humorral oldani. Lukáts Andor már az olvasópróbán megalapozta ezt a hangulatot. A mi osztályunkban volt talán húsz perc tiszta játékidőm, de azalatt annyi minden történhetett velem. Húsz perc alatt bejárni egy egész fiatal életet – ez szerintem rettenetesen különlegessé teszi a dolgot. Ráadásul én az a fajta színész vagyok, aki arra törekszik, hogy élje a szerepet. Ilyen szempontból Jordán Tamás nagy lenyomat és nagy inspiráció a felfogásomban: elkoptatott a szó, de az átéléses színészet felé törekszem.

– Végiggondolsz néha a pályádon?

– Kicsit kísért is, állandóan. Amikor lefekszem, azért rimánkodom, hogy csak ne színházzal álmodjak. Annál szörnyűbb nincs a világon, amikor mondjuk azt álmodom, hogy meztelenül megyek ki a színpadra és észreveszem magamat, vagy hogy roló, nem jut eszembe semmi, nem tudom hirtelen a szöveget – vagy orbitális hibát követek el, vagy lámpalázam van. És ilyesmit majd’ minden szerepemmel álmodom. Vagy álmodtam már. Természetesen jót is álmodom, de többnyire ezek rém álmok. Szerintem van abban a közhelyben is valami, hogy a szerepben, amit éppen játszol, már benne lehet a következő. Ez valami misztikum. Nem tudod megfejteni, de majd utólag rájössz. Ahogy alakul ez az egész, kiderül, hogy mégiscsak valamiféle összefüggésben vannak a dolgok, létezik rendezettség.

– Ha ezt mondod: a tiszta, sugárzó Jakob Kac karakterétől egyenes út vezet akár a komoly, okos Bokához is. Hogyan is volt az az egyetemi történet a Boka-szereppel?

– Egy vizsga utáni osztályfőnöki értékelésen hangzott el. Én azt hittem, hogy nagyon jól sikerült az a vizsga – szinte rekordmennyiségű jelenetet vittem, de magamhoz képest biztos többet, mint amennyit korábban átlagban –, viszont Pali – Kocsis Pál – utána leültetett maga mellé, és azt mondta: „Nándikám, nem unod már ezt a Nemecsek Ernő-szerepet? Látom, hogy te Csónakos akarsz lenni, de nézz körül, itt mindenki Csónakos – én azt szeretném látni, ha egy munkában végre te lennél a Boka.”

– Akkor hát értelmezhetjük metaforaként.

– Igen, az osztályfőnököm arra akart inspirálni, hogy egy kicsit többet és jobban dolgozzak, többet vállaljak. Akár egyénileg, akár a közösségben. Így vagy úgy: Boka mégiscsak utolért.

– Ráadásul mindenestül csodálatos előadás lett A Pál utcai fiúk, rengeteg pozitív energia szabadult föl.

– Eleve doppingolva voltunk kicsit, mert egyrészt a srácok – a színművészetis osztály – hozott tartalommal dolgoztak, olyan érzelmi töltetet tudtak behozni az előadásba, ami ritkaság. Olyan düh, olyan lázadások, olyan gondolatok lengték körbe ezt a próbafolyamatot, amitől tartalmilag nagyon sokat gazdagodott. Egy lélegzetvétellel biztos több, biztos más a mi előadásunk – Réthly Attila rendezése –, mint egy máshol, máskor, másokkal létrejött bemutató.

– De az őszi premier után azonnal bezárt az ország, sőt: szinte a világ is. A járvány közbeszólt.

– A bezárás a legrosszabbkor jött. Bár azt már láttuk, hogy A Pál utcai fiúk nem lesz bukás, de nem lehetett megélni, hogy a próbafolyamat lezárult, elindulnak az előadások – és abból levonni a szükséges konzekvenciákat: hogy mi most hogyan dolgozunk, mit értünk el együtt, mit hoztunk létre voltaképpen közösen, mi az értéke, mi a sikere. Hirtelen elvágták ezt a szalagot. Engem nagyon megviselt – bár erre igazán utólag jöttem rá. Amikor vége lett a bezártságnak, akkor döbbentem rá, hogy atyaég, mennyit fogytam, mennyit emésztettem magamat. Hála istennek volt kibe kapaszkodni, a szeretteimbe, a családba, közben meg mégis olyan volt, mint amikor kihúzzák az ember lába alól a talajt. Riasztó volt átélni, hogy ami a legfontosabb az életemben, az egyszer csak nincs. Erre, azt hiszem, nem is lehet felkészülni. Az első hullám idején megpróbáltam jól kitölteni az adódó időt. Sportoltam, olvastam. Addig nem volt időm Hamvas Bélára, akkor lett. Szinte meditációra használtam: ha tetszett egy gondolat, kiírtam egy füzetbe. Aztán jött a téli depreszszió. A harmadik hullámban meg folyamatosan készenléti állapotban kellett lenni, sose tudtuk, hogyan tovább. Vígjátékot próbáltunk, és egy ideig azt éreztem, hogy de hát mivel vicceljek… Aztán kioldódtak ezek a görcsök, szeretjük nagyon a Farsangot, jó játszani. A széria a héten véget ért, de a nyári városmajori szemlére meghívást kapott az előadás – és repertoáron is marad.

– Olyan szép, egyenes vonalú a pályád: színjátszó kör, szentesi gimnázium, Kaposvár, Szombathely. És ha az ember azt olvassa, hogy „született Németországban”, rögtön történeteket sző, kíváncsivá válik. Neked fontos ez a momentum? Hozzátesz valamit az identitásodhoz?

– Elsőre az jutott eszembe, hogy szeretem ezeket a dolgokat. Különben később életemben nem jártam ott, fogalmam sincs, milyen az a német település. Annyit tudok, hogy Helga néni segített a világra. Bájos, kalandos története ez a fiatal szüleimnek. Az lehet benne az identitásképző, hogy tulajdonképpen az én életem is bővelkedik kalandos, fordulatos eseményekben. Lehet, hogy csak számomra izgalmasak, de én így élem meg. És attól, hogy így élem meg, lehet, hogy más is így látja. Az is lehet, hogy nem tudunk nem azzá válni, akinek, aminek mások tartanak minket.

– Jámbor Nándor tehetséges, rokonszenves, sikeres fiatal – és szombathelyi – színész, már 2016-ban Opel-különdíjas a WSSZ közönségszavazásán.

– A siker, a figyelem szexi dolgok, de rájöttem, hogy ez a része a színészetnek mostanra már nem érdekel. Az viszont talán az eddigieknél is jobban vonz, inspirál és hajt előre, hogy a színpadon bizonyítsak, ott nőjem ki magamat, ott tudjak tényező lenni, a sikert szigorúan szakmai alapon megélni. Ma az ment a fejemben, hogy én színész vagyok, és hogy ez mennyire fontos. Semmi másra nem vágyom.

Kiemelt képünkön: Jámbor Nándor: „Színész vagyok – és semmi másra nem vágyom”