Martonvásáron akarok élni, mert ott jó - Prieger Zsolt-vallomások Brunszvik Teréznek

„Prieger Zsolt zenész, író, producer, irodalmi estek szerkesztője-előadója, tanár, beskatulyázhatatlan alkotó. Most éppen könyvet írt. Fotókat is készít, e kötetet az ő képeivel illusztráltuk” – ajánlja a Corvina Kiadó a Kedves Teréz!-t, amelynek nem is annyira titkos főszereplője persze szintén Prieger Zsolt – és a város, Martonvásár, ahol a két életút, a szerzőé és Brunszvik Terézé, váratlanul (vagy törvényszerűen) összetalálkozik, sőt egymásra kopírozódik.  Kicsit úgy jelenik meg Martonvásár ebben a kötetben, ahogy Virginia Woolf elgondolta a világ működését: valahogy egyszerre, együtt, különös, finom összhangzatban érzékelni az idő rétegeit. És bár ezek itt Prieger Zsolt levelei (apró utalásokkal, amelyek hétköznapi, vagyis a legszebb módon bensőséges kapcsolatra utalnak), mégis könnyen az az érzésünk támad, hogy ő az, aki válaszol – valami különös hívásra, elhívásra. 

Levelet olvasni egyenlő az intimitással. Hát még, ha olyasvalaki irodalmi leveleit olvashatjuk, akit személyesen ismerünk. A levelek megformáltságában, mondatainak sodrásában, ritmusában, finom rezüdéleseket érzékeltető képiségében, nagy tereket bejáró gondolati sokrétűségében Prieger Zsoltra - ráismerünk. Ő beszél. Tanár, zenész, előadó, író – a színpad az övé. Martonvásár pedig több mint kulissza: mitikus tér. De nem csak Brunszvik Terézzel beszélget: kiterjedt társaságában egyetlen elegáns mozdulattal egy asztalhoz ülteti Platónt, Hamvast, Pilinszkyt és a martonvásári barátokat.  Aki megment egy madárfiókát, megmenti a világot. Olvasás közben halljuk őt – mint amikor a filmeken annak a szereplőnek a hangján hangzik el az épp némán olvasott levél, akitől érkezett. Talán egyvalami más: bár az érdeklődés, a kíváncsiság, a vehemencia, az alapvető intellektuális nyughatatlanság, a „radikális szabadságkeresés”  most is ezer (vagy egy) irányba nyit utat, bár minden pillanatban új ötlet születik (és meg is valósul), a levelek írója – örökifjan és ötvenen túl - a megtalált Atlantiszról, a visszaszerzett-megteremtett aranykorból (akkor hát létezik?), a paradicsomból; vagyis mégis a nyugalomból, az otthon biztonságából beszél. Ez a kiteljesedés. És idill, amely néha annyira szép, hogy a lélegzet is eláll. És milyen érdekes: de hát mintha Brunszvik Terézt is ismernénk, személyesen, elvégre kamaszkorunk idolja volt. Kertész Erzsébet csíkos könyvben mutatta be a bölcs, derűs és erős, kisdedóvó-alapító nagynénit, aki virágot (nem mást) visz unokahúgának Kufsteinbe, ahol a 48/49-es forradalom és a szabadságharc után Teleki Blanka raboskodik (és persze vágyott kamaszpéldakép volt Blanka is). És mondhat bárki bármit, feldolgozhat ezer dokumentumot, nem bizonyíthatja az ellenkezőjét: Beethoven halhatatlan kedvese igenis, akkor is, csak azért is Teréz a Brunszvik lányok közül. Prieger Zsolt finom érzékkel nem firtatja ezt az ügyet, jól teszi. (Tudja, amit tud, és kész.) 

„…messzi vidéken jártál egyfolytában, beutaztad a fél világot, hogy minden tudást hazahozz, hogy a gyerekekre, más gyerekeire áldozd, én meg messziről jöttem ide, hogy itt éljek még sokat, és aztán haljak meg kicsit, ebben az illatban, arccal a kastélynak, háttal a tónak, megszabadulva. Mert abban ugye egészen bizonyosan egyetértünk, hogy a megszabadulás annak a megértése, hogy nincs mit megérteni? Nincs semmi, ami negatív lenne a Földön. Ebben a városban minden tökéletes, minden olyan, amilyennek lennie kell. Az Igazság Városa. Áttekinthető, tiszta, világos, titoktalan, szerelemmel szerethető” – írja Zsolt Teréznek, és a könyv visz-visz, sodor tovább. Csak közben egy pillanatra talán beúszik a képbe az a hajó, Ottlik hajója, amely fölött parázsló cigaretta-csillagok égnek, az Iskola a határon fináléjában, amikor a regény narrátorát hatalmába keríti az az univerzális érzés, hogy minden jól van, ahogy van.  Erős állítás, meg kell küzdeni érte. (Még akkor is, ha ez a város - "ajándék".) A hajó ing, a hajósúly működik.

„Komposztládám belseje, mint a bolygó. Mindennap kiviszem, aztán leülök a földre, elámulok a formákon, az egymásra rohadó-simuló héjakon, szirmokon, szilánkokon, növénybundákon pálló krumplimaradékon, hajba-körömbe kapaszkodó rózsalevélen, és elcsábulok, és fotózom a láda belsejét” – írja Zsolt Teréznek. 

„Brazíliában akarok élni, mert ott jó” – írja Csokonai Lili/Esterházy Péter a Tizenhét hattyúkban. Martonvásáron akarok élni, mert ott jó. 

(A szerző június 15-én Szombathelyen dedikál.)