Kedves verseink – szeretettel költészet napján

Horváth Zoltán: Fiatal korom óta ez a kedvenc versem, ebben gyönyörűen ábrázolja a természet szépségét, benne van a legszebb emberi érzés, a szerelem, és szerintem Petőfi a „legmagyarabb” költő.

Petőfi Sándor: Szeptember végén

 Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
 

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világbol
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Cseh-Egyed Bernadett: (Talán) úgy születünk, hogy az ereinkbe ivódott a “Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház” kezdetű József Attila vers, mégis: mennyire más gyerekként hallgatni vagy a gyermekünktől hallani. Így van ez a “Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra” már-már közmondássá lett sorral is. Hogyan is lehetne hát kedvenc versem? Máskor, (másként) olvasom – csakhogy a születésnaposnál maradjunk –, hogy “Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám”, és máskor jut eszembe – csakhogy egy másik klasszikust is idézzünk – Pilinszky sora: “Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?” A Magyar Költészet Napjára ezért én egy olyan verset hoztam, amely túlmutat a “kedvenc” kategórián. Örökérvényű. A szerzője pedig – ezt már kevesebbet tudják – szintén ezen a napon ünnepli a születésnapját.  

 Márai Sándor: Felelni 

 Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező, 
s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell, 
az egészre. Ki vagyok? Mit akarok? 
Ki ellen, kinek érdekében akarok élni? 

Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel? 
Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?… 
És, felelni az egészre: hol tartok? 
Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből, 
vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket? 
Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell. 

Várják a választ, a csend nagy, drámai. 
De ilyenkor megtudod és észreveszed, 
hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni. 

Csabai Bernadett: Oda vagyok Radnóti Miklós verseiért, az összetett stílusáért és kifejezésmódjáért, a bonyolult és elsöprő érzelmi világért, ami visszaköszön a költészetében. Ebben a művében a háború tragédiája közepette a szerelmére való visszaemlékezés tartja benne a lelket. Ennek a kettősségnek a feszültségét úgy jeleníti meg, hogy az egyenesen zseniális, drámai és egyben felemelő, egy kész hullámvasút az egész vers, ahogy a szerelem kifejezésének képeiből ránk hullik a valóság, a bombázások zaja, a „2X2 józansága”. Azért szeretem ezt a verset, mert megtanította, hogy a nehéz helyzetek könnyebben átvészelhetők, ha emlékeztetjük magunkat azokra a dolgokra, amik szeretettel és hálával töltenek el minket.

 Radnóti Miklós: Levél a hitveshez 

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 x 2 józansága hull rám.

Tömböly Ágnes: A harmincas éveim elején az íróasztalom fölött, egy papírlapra kinyomtatva Babits Mihály Az elbocsátott vad című versének első négy sora volt kitűzve. Az esztendők gyorsan múlnak, de egy-egy küzdelmes, kihívásokkal teli napon máig elő szoktam venni Babits gondolatait. A sorsát senki sem kerülheti el, azt a Jóisten kijelölte számára. De sohase becsüljük alá a szívünkben rejlő szabad akarat erejét, amivel talán kicsit jobbá tudjuk tenni a körülöttünk lévő világot.   

 Babits Mihály: Az elbocsátott vad

 Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
>>Vezessen Hozzád a szabadság!<<
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Merklin Tímea: Ha egy, csak egy ember hisz benned, az már szárnyakat ad.

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.