Továbbíródik a történet - Pesti Arnold a celldömölki Soltis Lajos Színház élén

Itt vált felnőtté, a társulat pedig magától értetődő, belső fejlődés eredményeként bízta meg a feladattal, szavazott bizalmat neki. Pesti Arnold huszonkét éve, tízévesen lépte át először a színház küszöbét, most pedig már nemcsak színész, drámatanár vagy társulatvezető, hanem ő a Soltis Lajos Színház igazgatója és a színházat működtető egyesület elnöke is. Egy gyönyörű kisfiú édesapja, feleségét szintén a színházban ismerte meg. A Celldömölki Városi Általános Iskola tanára: történelmet, testnevelést, drámát tanít, másodiktól nyolcadikig. Osztályfőnök, ballagni készülő osztálya van.

– Határhelyzet az iskolában, határhelyzet van a színházban is.

– A színház – és 1980-ban alapított jogelődje, a Sitkei Színkör – története annak bizonyítéka, hogy a közösség erejével minden nehézség leküzdhető. Most mérföldkőhöz érkeztünk, új fejezetet nyitunk. Egy biztos: egyet gondolunk, van egyfajta közös tudásunk, nagyon sok közös megélésünk, viszont ahhoz, hogy együtt építkezzünk tovább, kicsit vissza kell térni az alapokhoz. Az a példa van előttünk, hogy kaptunk itt, Celldömölkön egy épületet – az egykori, lerobbant Szikra mozit –, aztán rengeteg munkával, segítséggel sikerült elérni, hogy a Soltis Lajos Színház – te szoktál így fogalmazni – a belváros ékszerdoboza legyen. Mi láttuk meg benne a lehetőséget. Mi láttuk, hogy mit lehet kihozni belőle. Most belső felújítás zajlik. Ott tartunk, hogy van egy erős alapunk, amiben látjuk a lehetőséget, a jövőt. És nem csak mi: a Színházi Kritikusok Céhétől a múlt évad végén megkaptuk a Jövő-díjat – ami egyrészt lehetőség, másrészt felelősség. Ezzel a lehetőséggel élni szeretnénk – és persze felelősen felhasználni, megmutatni, hogy mennyi minden van még bennünk, hogy képesek vagyunk a megújulásra. Az „alapkőletétel” 44 éve megtörtént, de az épületet folyamatosan „karban kell tartani”, ráfér a felújítás. Nagy feladat áll előttünk, de közösen igyekszünk megoldani.

– Sokan próbálták definiálni a Soltis Lajos Színházat – ezt a besorolhatatlan tüneményt. Vidéki független színház – ritka, mint a fehér holló –, repertoárszínház, közösségi színház… A te definíciód hogy szól?

– Pont az a kihívás jelenleg, hogy le tudjuk írni önmagunkat: hogy mit csinálunk – és mit szeretnénk csinálni. Az én személyes megélésem az, hogy ez egy erős és nyitott, befogadó közösség – amely elsősorban arra szerveződött, hogy minőségi színházat hozzon létre. Az utóbbi tíz évben mindig előremenekültünk, a következő feladatot, kihívást kerestük, a közösség is ambicionálta, hogy folyamatosan meghaladja saját magát, átlépje a saját árnyékát. Ezt a hozzáállást megörököltük Soltis Lajostól: mindig újat, mindig magasabbra, mindig többet, mindig jobbat. Kerestük azokat a szakmai kihívásokat, amelyeket jó volt megélni – közben meg észre kellett vennünk, hogy kicsit önzők voltunk, és nem foglalkoztunk magával a szervezettel, a szervezet struktúrájával. Az a kibővült, szerteágazó tevékenységrendszer, amit a Soltis-színház működtet – és az az alapstruktúra, ami több mint negyven éve létezik, egyre távolabb került egymástól. A műkedvelő vidéki színjátszókörből időközben munkahely – vidéki, független, saját játszóhellyel, repertoárjelleggel működő színház lett. A kettő között elég éles a különbség. A kihívás most elsősorban abban van, hogy a szervezeti struktúrát ehhez igazítsuk, hogy az erőforrásainkat – amik elég szűkösek – hatékonyabban tudjuk felhasználni, és több idő, energia maradjon a közösségépítésre meg a kreatív folyamatokra.

– Az alapcél minőségi színházat csinálni. De hogyan? Ebből a szempontból mit jelent viszszatérni az alapokhoz?

– Rendkívül izgalmas és inspiráló alternatív szemléletű, független, progresszív előadásokat létrehozni – de legalább ennyire fontos, hogy megértsük, hol is vagyunk, hol működünk; hogy megismerjük az itt élők igényeit. Ettől mintha kicsit eltávolodtunk volna az utóbbi időben, pedig érdekünk, hogy ez a közeg is megkapja, ami neki a minőségi kultúrafogyasztáshoz szükséges. Az arányokat helyrebillenteni fontos cél. De az például nem lehet cél, hogy nekünk külön műszakunk legyen: ennek éppen az a bája, hogy egy soltisos színész mindenhez ért, segít az építésben, bontásban, pakolásban – a színpadra állítástól a hazautazásig –, mindenki tudja ennek a folyamatát, hozzátartozik a soltisos identitáshoz. És mert az életünkhöz hozzátartozik az utazás is, könnyen utaztatható előadásokat kell létrehoznunk. Közben meg azt is érzékelem, hogy ugyanabba a hibába esünk, mint gyakran a kőszínházak: gyártósorszerűen készülnek az előadások – játsszuk valameddig, aztán jön a következő –, pedig nekünk ez nem kényszer. Nem biztos, hogy szükség van évi 160 előadásra, lehet, hogy elég 120 is – és máris több idő maradna azokra a folyamatokra, amelyek a közösséget építik, és mi is jobban tudnánk formálni a helyi közösséget – ez meg már túlmutat a színházi tevékenységen.

– Például A cigány és a Szentivánéji álom – két olyan, erősen celldömölki, egyúttal univerzális előadás, amelynek létrehozásánál többet egy közösségért szerintem nem nagyon lehet tenni.

– De mindkettő 2017-ben készült. Éppen erről beszélek: kevesebb előadást létrehozni, de azok olyanok legyenek, amelyekre emlékszel. Az elmúlt években gyakran hívtunk új embereket – hasonszőrűeket –, akikkel jól tudtunk szakmailag együttműködni. Hálásak vagyunk ezekért a közös munkákért. Ennek viszont az volt az ára – ami most látszik igazán –, hogy elmaradt az itt pallérozódó stúdiósok beépítése a közösségbe. A mi generációnknak ez még megvolt, megjártuk a lépcsőfokokat, belenőttük a társulatba. Ezzel a helyzettel is kezdenünk kell valamit.

– A stúdiósok most az Ádám Jenő AMI és a Soltis Lajos Színház együttműködésében nevelődnek.

– Két éve tart ez az együttműködés. Hálásak vagyunk, hogy városunkban van egy hozzánk hasonló szellemiségű szervezet. Együtt építjük közösségeinket és inspiráljuk egymást. Köszönettel tartozunk a Sárvári Tankerületi Központnak, amiért mindezt lehetővé teszi. Most egy általános iskolás és egy középiskolás csoporttal foglalkozunk, és azt látjuk, hogy van érdeklődés a képzés iránt. Fontos számunkra az is, hogy szép lassan belenevelődjenek a színházba – de legalább ennyire fontos, hogy magabiztos, a véleményét vállaló és megfogalmazni képes ember váljon belőlük. A „3K” – kérdés, kétkedés, kritika – elvében hiszek, ezt mondom folyamatosan a gyerekeknek is: legyenek kérdéseid, fogadd kétkedéssel, amit mondok – és fogalmazz meg kritikát. Meg vagyok győződve arról – mindkét oldalról meg is tapasztaltam –, hogy a színjátszás, a drámapedagógia rendkívül sokat hozzá tud tenni a maga eszközeivel a személyiség alakulásához.

– Voltaképpen ez is túlmutat a szorosan vett színházon, de említetted a helyi közösség formálását – mint a színházi működésen túlmutató tevékenységet.

– Ehhez is minden adott – újat nem kell kitalálni –, a 44 év története közösségépítéssel kezdődött. A Sitkei Színkör a helyi ifjúsági körből nőtte ki magát: helybeli fiatalok kaptak arra teret, lehetőséget, hogy kezdjenek magukkal valamit. A színházon túlmutató tevékenység azt jelenti, hogy ide szeretnénk visszatalálni: a helyi fiatalokat bevonzani, lehetőséget adni nekik, hogy hasznosan töltsék az idejüket, ne csak legyenek. Ha már ott van az az épület, legyen közösségi tér – vagy inkább úgy mondanám, hogy kulturális tér, amelyben rengeteg lehetőség rejlik: lehet itt táncházat, társasjátékestet, koncertet, irodalmi estet, gamerklubot tartani… De nem csak a fiatalokra gondolunk. A többünk életében bekövetkezett változás – családalapítás, gyereknevelés – arra indít minket, hogy megkeressük azokat a tevékenységeket a repertoárunkban, amelyek ehhez kapcsolódnak, sőt: úgy bővíteni ezt a kört, hogy a színház egy egész családnak legyen képes minőségi szolgáltatást nyújtani. Beletartozik ebbe baba-mama klub, beszélgetéssorozat, meseterápia – az épület mindezekre alkalmas. Szeretnénk erőteljesebben jelen lenni, részt venni a város életében. Zavarba ejtő, hogy miközben Veszprémtől Zalaegerszegig, Soprontól Szombathelyig sokfelől jönnek hozzánk, gyakran azzal szembesülünk, hogy a helyiek nem jártak még nálunk. Igen, reméljük, hogy a 45 éves város lakóinak felajánlott 45 százalékos kedvezménnyel kedvet csinálunk a színházhoz. Havi egy előadás decemberig, amikor véget ér a jubileumi év.

– És kezdődik egy másik: jövőre 45 éves a Soltis-színház.

– És közben rájöttünk, hogy egy számunkra meghatározó, „alfa és ómega” előadásnak is évfordulója közeleg: 15 éve született meg az Álomevők.

– Paál István-diploma a 2009/10-es évadban, nemzetközi siker az északi sarkkörön is túl – szépséges mozgásszínházi előadás volt, mintha újjászületett volna általa a közösség, a Soltis-színház is. 

– Ezért gondoltunk arra, hogy 15 év után jó lenne megszervezni egy találkozót. Nem azért, hogy nosztalgiázzunk, hanem hogy közösen újra létrehozzunk valamit. Erősen megmaradt bennem Deák Varga Rita első instrukciója: „Gyertek be a térbe és találkozzatok!” Ez indított meg engem: 15 év múlva találkozzunk – ugyanabban a térben. Sokfelé sodródtunk azóta, továbbíródott a történet.