Ha nem is tudod az igazságot, legalább ne hazudj

Ezt mondja nekem Hobo indulásképp, miközben a fellépésre készül. Szombathelyi Viszockij-estre, fáradtan, alvatlanul, készségesen mégis, amikor aztán nekiláthatunk a beszélgetésnek.

- Úgy tudom, hamarosan újabb Hobo-lemez jelenik meg. Nagyon hosszú szünet után.

- Igen, már nagyon benne vagyunk, lesz új Hobo-lemez, az utóbbi évek csapatával.

- Mihez hasonlít majd?

- Hát,...semmihez. Én úgy élek, azt tartom, hogy az ember csak akkor írjon, ha van mit. Ha van mondanivalója. Most nekem volt. Hét éve történt az utolsó, a ...Gyöngy a sárban... Mást tettem persze, de Hobót nem írtam. Most idejét éreztem, ötvenegy dalszöveg ötletét vázoltam fel, ebből tizenhét el is készült. De hát, kilencven perces az anyag, úgyhogy még ebből is húzni kell.

- A bluesnak milyen a viszonya a költészettel?

- Bonyolult. Magam ezt hobbiból kezdtem el művelni, és soha nem gondoltam, hogy sikere lesz. Aztán mégis. Megkötöttem a szükséges kompromisszumokat, és kiváló muzsikusokkal dolgozhattam együtt. Ez máig így van, annak ellenére, hogy voltak sikertelen korszakok is. Persze soha nem is akartam rocksztár lenni, csak úgy éreztem, hogy ez az én adekvát kifejezési formám. Ez eléggé szövegcentrikus ahhoz, hogy nekem megfeleljen. Ez az a műfaj, amelyben én szólni tudok az emberekhez. Persze mindehhez az is hozzátartozik, ha korábban nem lettek volna szövegírói tapasztalataim, akkor minden másképpen alakult volna. Én nem akartam énekelni, még a fürdőszobában sem szoktam.

- Mondjuk, épp ezt nehezen képzelném.

- Nem is teszem. De nagyon fontosnak tartottam a hatvanas éveket, az akkori mestereket. Az ő dalaikat kívántam magyarítani, és ezen edződve kezdtem el írni a saját szövegeket. A Hobo előtt másoknak, a Syriusnak például. Az összes irodalmi és színházi kaland felé emiatt indultam.

- Szövegközpontúnak tartod magad - mégis a zene vitt oda.

- Nevezhetjük ezt abszurdnak akár, de találtam olyan embereket, szerzőket, akiknél felfedeztem azt, amit én érzek, meg persze azt is, hogy én ezt így nem tudnám megírni. Például József Attilát.

- No persze, szerintem meg utána nem is lehet verset írni, de most Viszockij előtt vagyunk. A honlapodat nézegetve egyetlen mondat tűnt fel vele kapcsolatban, azt mondod, ő belehalt a létező szocializmusba, én meg túléltem. Mi szeretnél lenni? Újkori hírvivő, netán dalnok? Értékmegőrző? Mentő? Miért választod az oroszt, vagy Attilát vagy Faludyt?

- Nagyon sokat kaptam tőlük, és szerintem olyan helyzetben vagyok, hogy ezt viszonozhatom. Persze amellett, hogy megvannak a saját műveim is, ahol más zenét és értelemszerűen más szöveget használok. Azaz, van saját mondanivalóm is. Olyan hatvan évet töltöttem el ebben az országban, amely - úgymond - nagyon sok mindent rám rakott. Nyitott száj kell itt, ez nagyon sok mindent el tud mondani. A három nagyot persze azért választottam, mert ebben az értékválságtól sújtott világban el kell mondjam újra, amit ők is tennének. Nekem ez a kötelességem: adós fizess! Vissza kell adnom, amit kaptam.

- Érdekes ez, hiszen annak idején a háromhuszas blues-sal törtél be. Annak is megvolt, és ma is van saját közönsége. De a tematikus estéké más - szerintem.

- Persze, ezt föl lehet fogni így is. De ha nem a háromhuszast hozzuk, vagy akár a Kopaszkutyát, akkor ezzel az értékkülönbséggel nincs gond. Az összes többi lemez azt képviseli, amiért élek, amit el szeretnék mondani. Az előbbieket például Deák Bill Gyulának írtam, szerettem őt, bevettem a zenekarba, ezeket neki írtam, de az egész harminc éves történet másról szól.

- Van benne fejlődés?

- Á! Egy ütemre jár az egész, még a Bill is szerves része volt. A Kopaszkutya vitt egy olyan irányba, ami nem az enyém, de a film befejeztével arról le is tértem. Ez nagyon a rockzene irányába vitte a dolgot, de én nem ilyen társadalomkritikát képviselek.

- És a jövő?

- Nagyon sokfelé megyek. Színdarabot írtam, készül egy monodrámám. Jövőre pedig elmegyek Szibériába és Kamcsatkába, a Gulag-szigetekre. Erről is írni szeretnék, mert van mondanivalóm. Úgy érzem - ilyen idősen, s ez elég elkeserítő -, hogy nem írtam meg mindent, amit kellene.

- Hiány mindig marad az emberben.

- Van az is, de azért úgy érzem, hogy az utolsó öt évem jó volt. Nem mindig volt így, de most fontos dolgokat csinálunk alázattal. Ez felemelő.

- A közönség is változik az idő múlásával, a világ is. Kire tudsz hatni?

- Én ezt nem figyelem, nekem nem ez a dolgom, amit épp teszek. Voltak szélsőséges tapasztalataim, ezek leszedik a sallangot az emberről. Játszom. Két éve, 2005-ben például több mint százötven József Attila-estet. Kicsi falvakban, olyan idős embereknek, akiket legázolt a huszadik század, és azt sem tudják hogy, ki volt Attila, meg azt, hogy ki vagyok én. Ez számomra az élet ajándéka.

- Már megint népművelő vagy.

- Soha nem tartottam magam annak. Én azért játszom verseket vagy bluest, vagy írok könyvet, mert ez az életem. Kapcsolat az emberekkel, ez fontos.

- Mégsem véletlenül teszed.

- Nekem szolgálnom kell a közönséget, bár néha ez összecsapásokhoz vezet. De mégis: pusztulóban van sok minden, az emberek tisztelete. Ha a kislányommal bemegyek az iskolába, akkor a 13 éves gyerekek föllöknek az ajtóban. Nálam fiatalabb, ismert zenészek nem köszönnek a stúdióban, egymással nem fognak kezet. Én másfajta értékrendet képviselek, és ehhez szigorúan ragaszkodom. A közönség azonban régen is adott, ma is erőt ad ahhoz, hogy a mocskot elviseljem. De azt is remélem, hogy én is nekik. A koncert végén látom ezt, de a csendet érzem, miközben befelé megyek, hogy kihozzam a rejtőzködőt. Az emberek arra veszik meg a jegyet, hogy végignézzék, amint beledöglesz. Ha nem is tudod az igazságot, legalább ne hazudj.