Káromkodik, fütyörész

Tényleg, nem vagyok kunfajta nagyszemű, sem méla vágyó, és mégis mindig, minden passzol. A világ a jelek szerint körben forog, és ugyanaz minden, akárha a múlt század fordulóján volnánk, Nagyváradon - mondjuk. Mivelhogy így is van.

Ez az én emberem, aki látásból ismer, lecsap rögvest, pénzt kér, százast. Benyúlok a zsebbe, kiemelek belőle némi aprót. A százasra nyúl, és mohóskodni kezd, mondván, a többit is. Azt már nem, mondom néki, és belenyugszik. Nem akar többet. Persze akarna, de hát...

Mint ahogyan Nagyváradon, a nyár végén rohantak meg kölöklányok, kéregetve némi leut. Nem kaptak, szomorodom el akkori valómon, de annyian voltak, hogy veszélybe került volna az arra szánt büdzsé. De szép, undorító szó ez, és de sokat kifejez.

Nem kaptak hát - már akkor is szíven szúrva -, de keményen. Rossz volt. Rossz ma is.

De tényleg, mintha, akárha valamely afrikai országba tévedt volna az ember, kéregetők hada. Persze ez volt - tán van - ma itt, és ez az Unió, állítólag. Ám visszatérve a kitérőből, a két élmény csak egyvalamit fejezhetett ki. Jelesül azt, hogy egyek vagyunk nyomorunkban. Itt is kéregetnek, ott is. Kinek hogyan megy a bolt. Mindkét oldalon rosszabbul, most így napjainkat görgetve.

No jól van. Mivelhogy a nagyváradi kéregetőket kérdezni nem lehet, csupán ábrándos kerek szemeiket nézni maszatos arcuk mögött, marad nekem itt, az én emberem.

Ám ő nem egészen beszámítható, mokog-makog, hajdanvolt igazolványokat mutogat, amelyek bizonyítanák az ő emberi létezését, amelyet nagyon régen elveszített. Oda már. És mégis itt van. Virul.

Túllépve az élet mocskán, kikerülve őt, ahogyan Nagyváradon hagytam oda a hasonlókat, végül is: mérleget kell, kellene készíteni.

És az a baj, tragédia szinte, hogy Ady jut eszembe, és nem azért, mert Nagyvárad, nem azért mert kívülálló. Azért, mert ugyanaz van, mint száz éve. A kunfajta még káromkodhatott, fütyörészhetett is tán, magam kevéssé. Elindult egy általa megvetett Magyarország ellen, méla eséllyel, nekem már ez sincs. Nem is akarok, csupán egyvalami közös. Látom a magyar ugart. Itt is, a határokon kívül is.

Tényleg ugyanaz. Ős, buja mezők... - mondja Bandi , beléje helyezve a dudvát és muhart. Mintha ma járna arra, ugyanúgy. Akkor, augusztusban csak lestem a rónaságot, Erdély felé haladtunk sok kilométereken át, és mondom balomon ülő társamnak: itt minden meghalt?

Mert valóban: dudva, muhar. Ez látszott végtelen kilométereken át. Ez az érzés követett át a határon, ez jött elő a kéregetők nyomán Nagyváradon, és ez köszönt vissza itthon, a szédült tűzoltóval.

Körbefordult és eggyé vált a világ.

Rádöbbentve arra, hogy évtizedek kellenek, ha mást akarok látni. Jól van, voltak azért simább útszakaszok is Erdélyben haladva, de voltak ott lelket rázók, fizikailag, és voltak ott lelket megrendítők is, ott belül.

De vannak itt is. Rájöttem, jól van, utazni lehet, menni ide-oda, de a múlt egykönnyen nem feledhető, lám, visszaköszön minden. Ott, vagy itt? Vagy itt, vagy ott?

Mindez kerekké válva bennem, káromkodtam, később kicsit fütyörésztem is tán.