Hollószárnyak a Rába fölött

A fejlemények mögött azonban nem a Gondviselés munkált, hanem a két szembenálló főúri párt irányítói. (Az apródok rikkancsként való felléptetése Mátyás nevelőjének, a Hunyadiak agytrösztjének, Vitéz Jánosnak a zseniális ötlete lehetett.) A főemberek Szegeden kötöttek egyezséget, ennek értelmében a Garai-liga támogatta Mátyás trónra kerülését, minek fejében az ifjú Hunyadinak nőül kellett volna vennie Garai Annát. Szilágyi Mihály - a Hunyadi-család akkori vezetője - azonban, emlékezve a Garaiak szavahihetőségére, biztos, ami biztos, eleve 15 ezer fegyveressel érkezett a rákosmezei országgyűlésre. Úgy vélte, valamicske nyomásgyakorlás nem árthat. Tervét az időjárás kegyeibe fogadta. A Duna jegén átkelt vitézek látványára az országnagyok, mint rendesen, reszketni méltóztattak, majd a szerződés értelmében támogatták Mátyás trónralépését. Jöhetett a közhírré tétel. A köznemesek viszont, a háttéralkuról nem tudva kiáltották ki Mátyást királyuknak, az-után mámoros ünneplésbe kezdtek. Lobogtak a zászlók, szóltak a harsonák, dörögtek a fegyverek. Hazatérve kúriáikba úgy érezték, történelmet csináltak. (Megesik efféle alkalmanként, a márciusi ifjaktól az 1980-as évek értelmiségéig.)

Meghagyva mindenkit a maga hitében, induljunk a régmúltba, a Körmend melletti csatatérre, ahol Mátyás serege áll szemben III. Frigyes császár, Újlaki Miklós és a Garaiak hadával. Számos ok közt azért, mert az ifjú Hunyadi végül nem volt hajlandó frigyre lépni Garai Annával. Az összeütközés mögött természetesen politikai-hatalmi érdekek húzódtak. Újlaki például birtokait féltette. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy szerződést kötött Hunyadi Jánossal, miszerint egyikük sem terjeszkedik a másik rovására. Ez a megállapodás sérülhetett, mikor a németújvári (güssingi) birtok Mátyás anyjának, Szilágyi Erzsébetnek a kezére jutott. Ténylegesen Újlaki uralta, de a főúr nyilván nem akart semmiféle precedenst teremteni, védte a maga jussát. Emlékeztetőül: Németújváron választják magyar királlyá Frigyest, talán annak a gótikus helyiségnek bordaívei alatt, amely máig várkápolnaként szolgál. Az egyik zárókövön mostanáig látható az Újlakiak fehér-vörös sávos címerpajzsa. (Újlaki Miklós - illoki - sírkövén eggyel kevesebb sáv található ugyan, ám ez legyen a heraldika gondja.)

Nagy csatáinkról többnyire azt tudjuk, miként végződtek. Muhinál, Mohácsnál, Vilá-gosnál veszítettünk; Kenyérmezőn, Szentgotthárdnál, Pákozdnál győztünk. A miként - a kivel, vagy kikkel szövetségben, kinek a vezetésével - már homályosabb. Fokozottan így van ez a körmendi összecsapás esetében. Mindjárt a csatával gond van, mivel némelyek szerint nem csata, hanem csaták zajlottak. Az első ütközet dátumát ismerjük (1459. április 7.), a másodiké bizonytalan. Elképzelhető, hogy nem is Körmendnél, hanem Pinkafőnél (Pinkafeldnél) történt a végső ütközet (április 11-én). A magyar hadtörténet annyit közöl, hogy a Dunántúlra behatoló ellenséges sereg Körmend mellett lendületes lovasrohammal szétszórta Mátyás - Szentmártoni Nagy Simon vezette - csapatait. Pár nap múlva viszont összeszedték magukat, és legyőzték a trónkövetelőt. Két Frigyes-párti magyar főúr távol maradt a második csetepatétól, ami alapvetően megváltoztatta az erőviszonyokat, eldöntve az ütközet sorsát.

A történészek, akárcsak az írók, általában Bonfini krónikájából merítenek. A két világháború között népszerű Harsányi Zsolt a következőket írja Mathias Rex című regényében: Mátyás egységei Körmend mellett találkoztak az ellenséges sereggel. Nagy Simon lelkes harci készséggel azonnal támadott. Vigyázatlanul nyomult előre, s már későn vette észre, hogy meggondolatlan lendületében átkaroló kelepcébe szaladt bele. Hátrálnia nem lehetett, kénytelen volt megütközni a számban is sokkal nagyobb, és hadállásában is sokkal erősebb sereggel. A császáriak derékhadát Grafeneck osztrák vezér vezette, a balszárnyat gróf Szentgyörgyi Zsigmond, a jobbat Ujlaki. Magyar részről Rozgonyi Miklós támadott a jobbszárnnyal, de ez is túl heves lendületet vett, és csakhamar elvágták a főseregtől. Lekaszabolták. Ezzel a csata el is dőlt. A magyar sereg vak rendetlenségben menekült, rengetegen elestek, és sokan belefulladtak szaladás közben a Rábába. A regényben hírhozó küldöttség keresi fel a csatát követően Mátyást, mert - különös kegyként - szeretné kieszközölni önmagával szemben a tizedelést. Mátyás azonban nem tizedelteti meg a vert sereget, mire a lelkesedés az egekig nő, majd a következő ütközetben győzelemhez segíti a hollós lobogó alatt harcolókat. Szétverik az osztrákokat annak rendje és módja szerint, aztán Ausztriába űzik őket. Mindenki boldog. A királyra úgy néznek az öreg harcosok, akár gazdájára az eb. Hát nem lött vóna kár, kire az tizedik esik? kérdezi Mátyás az elmaradt tizedelésre célozva. Bizony, kár lött vóna, még nagyobb kár, hogy Harsányi hősei úgy beszélnek, mint a műparasztok a harmincas évek filmjeiben. Erőltetetten, természetellenesen, amolyan tősgyökeres kretének módjára, holott ismerjük a Hunyadiak korának nyelvét. (Egyebek mellett Újlaki Bálint és Pécsi Tamás Bibliafordításából.)

A nagy embert rendkívül nehéz nagy emberként megjeleníteni bármiféle műalkotásban. Harsányinak nem sikerült, holott eredetiben olvasta Bonfinit, valamint ismerte kora történeti szakmunkáit. Mátyás egyéniségét - bár több egykorú miniatúra, dombormű, szobor, festmény maradt fenn, illetve készült róla halála után -, hallatlanul nehéz hitelesen visszaadni. Nem arcvonásaira gondolok, portréiról többé-kevésbé tudható mennyire megbízhatóak. Pisze orrú képe - a bordó százpengősön látható - hamis, míg a bautzeni szobor, az egyik Corvina babérkoszorús miniatúrája, vagy a G. Romanónak tulajdonított dombormű feltehetően közel áll a valósághoz. Az arcmás viszont nem mindig azonos a személyiséggel, nem fedi a fiziognómiát, a Mátyásság lényegét.

A rövidség kedvéért példával igyekszem megvilágítani mondandóm lényegét, mellőzve a Mátyás-ikonográfia történetét a reneszánsztól máig. Két alkotásról szólok mindössze. Az egyik Melocco Miklós székesfehérvári műve. Mátyás király itt gótikus keretből, mintegy a középkorból lép át a reneszánszba, mégpedig olyan energikusan, hogy jobb kezével a bordaívből kitör egy darabot. A lábai alatt ordító, vonagló oroszlánok az erőt - keresztény felfogásban: a jó szolgálatra kényszerített rossz erőket - jelképezik. A 14-15. század főúri síremlékein gyakran látunk hasonlókat, de ezúttal konkrétummal is szolgálhatok: a király valóban kapott ajándékba két oroszlánt Firenze városától. Érkeztüket Janus Pannonius verselte meg. A főalak körül a király filozófiai, művészeti érdeklődésére utaló szimbolikus figurák, díszek találhatók.

Mátyás hibátlan reneszánsz egyéniség volt, ám valami kortalan metafizikai kíváncsiság hajtotta, akárcsak II. Frigyes császárt (a mi IV. Béla királyunk kortársát). Frigyes haldoklókat záratott kőszarkofágba, mert látni szerette volna, haláluk után miként száll el a lélek, amikor elhúzzák a koporsó fedelét. Meg akarta tudni - a róla elnevezett kísérlet során - melyik a világon az első nyelv. Megtiltotta a dadáknak, hogy etetés közben beszéljenek a csecsemőkhöz, izgatottan várva, milyen nyelven szólalnak meg először. (A kicsik, így tartja a hagyomány, meghaltak.) Mátyást hozzá hasonlóan minden, sőt mindennek az ellenkezője is érdekelte. Budai palotájában, a Corvina- könyvtár tőszomszédságában csillagvizsgálót építtetett. Hitt a planéták hatalmában, kifigyelte az egymást korbácsoló szerzeteseket, misét hallgatott, de kegyence volt az ateizmusig jutó Galeotto Marzio. Szívesen diskurált a szentlőrinci pálosok jámbor elöljárójával, jófajta bor mellett, udvarába invitálta a szuper-ortodox dominikánus tudóst, Petrus Nigrit, miközben kedvelte Janus csípős, egyházellenes verseit. Előszeretettel járt álöltözetben, ami nem legenda. (A cseh városban, Chrudimban elfogták, csak kitűnő nyelvtudása mentette meg; máskor levelében ígérte egy választófejedelemnek, hogy titokban, zarándokruhában felkeresi.) Ugyanúgy élvezte az álruhás szolgalegény, mint az abszolút hatalmú uralkodó szerepét, a diplomáciai trükköket, a színlelést, a kifinomult, vagy vastag tréfát. Ha kellett, apjához hasonlóan az első sorban küzdött fegyverrel a kézben. Egy csetepatéban több nyílvesszőt kapott testébe, a gerincébe fúródottat teljesen sohasem sikerült eltávolítani. Tudósokkal társalgott, ám udvari bolondokkal akart eldöntetni fontos hitbeli kérdéseket. A pápával levelezett, Európa fejedelmi udvaraiban keresett mátkát, míg polgárlányoknak csapta a szelet. Edelbeck Borbála - Corvin János anyja - esete bizonyítja, milyen sikeresen. Szeretett jókat enni, időnként kiviharzott a konyhába - ahol közel százfős személyzetet tartott -, hogy belekóstoljon a készülő ételbe. Imádta a parmezánt (a pármai sajtot), a hagymát (néhány delikát darabot kincstárában tartott), a fügét, a szalonnát, a vadhúst, a szabolcsi almát. Hadjáratok alkalmával viszont puritán életet élt, sokszor köpenyébe takarózva aludt, maga látta el katonái sebét. Ezzel visszaértünk Mátyáshoz, a hadvezérhez, akinek több ilyen - Mátyás, a hódító , Mátyás, a világverő - típusú szobra van a Kárpát-medencében. Közülük egyet Kőszegen találunk. Az alkotás Székely Károly műve, valaha a királyról elnevezett katonai iskola parkjában állt. A kőszegi szobor a diadalmas uralkodót állítja elénk. Komor nagysága a Himnusz két sorát idézi: nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára . Szellemében rokona a Fadrusz János alkotta kolozsvári kompozíciónak. Kőszegen mellékalakokra és lóra valószínűleg nem volt pénze a megrendelőnek. A király megjelenése, vértezete, fegyverzete korhű, egyénisége hi-teles. Ilyennek akarjuk látni Mátyást hatalma teljében. Büszkének, erősnek, országa, sorsa győzhetetlen urának. Rövidesen hordszéken viszik majd időnként ki-kiújuló köszvénye miatt. Most azonban ott vonul nemes alakja előtt félelmetes serege, miként a nagy hírű bécsújhelyi seregszemlén, ahol maga állította hadrendbe a parádézó húszezer lovast, nyolcezer gyalogost, kilencezer szekeret. A fegyelem tökéletes volt: még a lovak sem mertek nyeríteni. Vas vármegyéhez a szobor mellett számos szál fűzi Mátyást. Visszavette Kőszeget Frigyestől, adómentességet adott polgárainak, az ő lakóháza lehetett a mai plébánia épülete. Balogh Jolán biztosra veszi, látta Savaria romjait. Hadakozott Rohoncért, és megütközött III. Frigyes csapataival Körmendnél. Az első ütközet tehát Frigyes és a pártütők győzelmét hozta. A történészek hasonlóan írják le az eseményeket, mint Harsányi, miután Bonfiniből merítenek. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Bonfini a második, győztes ütközetet néhány sietős mondattal elintézi, míg a vereségről részletesen beszámol. Az olvasónak az az érzése: nem volt második csata. Ennek viszont ellentmond a velencei követ jelentése, továbbá Mátyás egy (ápr. 12-ei) levele. Mindkettő Nagy Simon győzelméről számol be. Ne várassuk hát tovább Mátyás seregét, mert a zászlókon ott lobognak a kétfejű sasok, oroszlánok, koronás kígyók, hollók. Csillognak a vértek, vészjóslón suhannak ki hüvelyükből a szablyák, előremerednek a kopják. Az összképet ugyan mindig lerontja, hogy végül holtak, vér, levágott testrészek borítják a csatateret, elfojthatatlan bűz terjeng napokig. Sebesültek idegtépő hörgése hallatszik (a fájdalomcsillapítás még gyerekcipőben jár), de ezúttal győzzük le pacifista hajlamainkat, hogy Nagy Simonék végre az ellenségre ronthassanak, akiket szekérváruk sem véd meg a vereségtől.

A győzelem teljes, jóllehet a diadal talán nem több törté-nelmi mítosznál. Ez idő szerint azonban a győzni tudás mítoszára nagyobb szükségünk van, mint vereségeink számbavételére. Bármiként történt, annyi bizonyos, a Rába mentén nem pusztult el a Hunyadiak címerállata. Életben maradt a mitikus holló, mely szárnyait idővel kiterjesztette egész Magyarországra, Csehországra, Stájerországra, Sziléziára, Lausitzra. Felröppenni azonban - vissza-visszazuhanva, erőlködve - a hajdani Vas vármegyéből röppent fel.

2006-ban jelent meg a Magyar Nyugat Könyvki-adónál Mórocz Zsolt A my Lakó-Helyeink című kötete. A kötet bevezető írásában a szerző olyan utazásra invitálja az olvasót, amely sokfelé visz térben és időben, földi és transzcendens ösvényeken, s bizonyítani kívánja, hogy Vas megye spirituális határai messzebbre nyúlnak az ország határainál és napjainknál. Az elkezdett írások sorozata most folytatódik, először lapunkban, aztán vélhetően könyvben is.