A felhőket már zsebre tette Menyus

Zsigerből utálta a szockót. Kézbesítői állást vállalt a vetőmagtermesztő vállalatnál, hogy ne kelljen nagyobb közösséget vállalni azzal a rendszerrel. Festőként próbálta megvalósítani magát. Egyértelmű jelrendszere volt. Amíg Bartha László azt nem mondta, hogy nincs kifogása, addig nem mentek át a zsűriken a művei - emlékezik vissza Rasperger József, aki a Vasi Műhelyben Menyusnak társa volt.

Idén 40 éves lenne a Vasi Műhely, mert 1969-ben alakult. 20 évig létezett. Utoljára 2006 októberében gyűltek össze az egykori tagok, Rasperger József 60. születésnapját tartották, akkor készült az utolsó közös fotó. A képről most már Hajnal Ágota és m. Molnár István is hiányzik.

- A rendszerváltás előtt minden kiállítást zsűrizés előzött meg. Tavaszi és őszi tárlatokat rendeztünk. Elsőként az Enteriőr a szabadban című műve került be tárlatra a sportházba, utána Menyus már rendszeresen kiállított velünk. Volt az ÉDÁSZ KISZ pinceklubjában egy preformance jellegű kiállítása, amikor salakkal borította a padlót, mindent tüllökkel díszített. Ilyen körülmények között mutatta be szocialista portrésorozatát, amelyben szerepelt munkásőr, veterán, és Csermanek, vagyis Kádár János, akit svájci sapkában jelenített meg. Ezzel tartósan kivívta maga ellen a hatóságok haragját. Szembenállását nyilvánvalóan kifejezte. Az értelmiség vásárolta a műveit. Tájképein az ember utáni táj jelent meg. Romok, csikkek, az élhetetlen élet. Egyik híres képén a királyi udvar ( a jelképes uralkodói ház ) látható és egy baba - félig zombi, lebomló arccal. Másik híres képén azt láttuk: a lepkék nem eladók . A lepkék mint a szabadság jelképei aztán gyűjteménybe kerültek - láthattuk: szép-szép, de mind halott...

- Hallatlan energiával és kitartással dolgozott. A sors iróniája talán, hogy Szombathelyen a Zsdánov, majd a Kun Béla utcában lakott, aztán kiköltözött Tanakajdra. Magán utazó galériát működtetett nyolc évig, a megélhetésért festett artisztikus hatású képeket. Lesencetomajon nemzetközi alkotótábort hozott létre, ami az utóbbi években baráti körrel működött.

m. Molnár István 50. születésnapjára a Szombathelyi Képtár rendezett tárlatot. Rasperger József főiskolás hallgatókkal volt ott, akik ledöbbentek , mert a képek, amelyek a maguk korában sisteregtek , most is éltek, a csavar mai szemmel is bennük volt.

A 2003-as képtári kiállításon Ambrus Lajos író, Menyus barátja, a kilincs-motívumot emelte ki, mint az innét oda vagy az onnét ide szimbólumát, a remény, a kiút jelét. A kilincs előtt még saját létcsődünk van: az idegesség, az egyensúlyvesztés, a bábu-létezés, a brutális külső-belső tájak, bogár-élet. A kilincs után pedig a remény, hogy odaát minden szebb, jobb és boldogítóbb lehet.

Ambrus Lajos a negyedszázados életmű egészére tekintve úgy ítélte meg: a képtermés változatlan súlyú - m. Molnár István belső életének radikális szenvedélye mit sem változott. Következetesen építkező, fesztültségteremtő festő. Nem változott az évtizedek során a lesüllyedt szellem felemelésének szándéka sem... Nem légies mozdulatokkal operál, hanem lávaömléshez fogható intenzitással dolgozik... Korszakokon átívelő nagy vállalkozás az övé. Még a portréi is tájképek, egzakt tudást tükröznek az ember megrendítő belső tájairól, melyek a csattanó tenyér evidenciájával jelennek meg. A korábbi hűvös érzelmességnek, látványrendezésnek nyoma sincs az újabb képeken. Nincs történelmi helyzet, csak a belső tájakról esik szó. És ez a táj néma. A nézőnek kell folytatni a dialógust. Ahogy Van Gogh szalmaszéke, m. Molnár István bakancsai is akarnak valamit mondani, nem utolsó sorban a reményről, amely mégis könnyebbé, elviselhetőbbé teszi az életet.

- Politikai értelemben a legbátrabb volt köztünk. Olyan ellenzékiséget valósított meg 1989 előtt, amihez hasonlót talán csak Marosits József - fogalmazza meg Tóth Csaba festőművész.

- Radikalizmusa és következetessége miatt teljesen elszigetelődött. Olyan híre volt, hogy lehallgatták. Mesélte, akkor találta meg szombathelyi lakásában a poloskát, amikor kiköltözött Tanakajdra. A mellőzöttség miatt keserű lett. Egyetlenként művelte itt a régióban azt az ironikus, groteszk, fanyar szürrealizmust, amiben számtalan rejtett politikai töltet volt. Képein a szoft-kommunizmus kietlen, rideg sivársága tükröződött, ami megnyomorította az embereket. Kritikáját szürrealizmusnak álcázta, de minden képét tiltakozási, ellenzéki szándékkal festette. Vörös posztó volt a párt szemében. A kortárs magyar művészetben voltak ilyen tendenciák, létrehozva a polit-kunst művészettörténeti kategóriát, fel is dolgozták, de ez csak a budapesti művészeket érintette, a vidéken élő Menyussal senki sem foglalkozott. Nagyon fájt neki, hogy nem ismerték el. 1992-ben, amikor Rasperger Józseffel megszerveztük a Tűrt-Tiltott emlékkiállítást, az egykori Tiltott kategóriát egyedül ő képviselte. 1989 után légüres tér keletkezett számára, elvesztette a fonalat. Kísérletezni kezdett. De amikor rájött, hogy nem változott semmi, csak a láncainkat cseréltük, felélénkült. Mostanában rendszeresen felhívott engem. Visszajött a kritikai énje, vissza akart térni oda, hogy a régi eszközeivel fejezze ki a mai világot. Látta, hogy csöbörből vödörben vagyunk, de nem tudta feldolgozni azt, hogy mindent újra kellene kezdenie. Erősen depressziós lett. Végigküzdötte a Kádár-korszakot úgy, hogy megvalósította a kegyetlen és álságos rendszer kritikáját. Életműve egyedi és kiemelkedő része a 20. századi Vas megyei művészetnek. Szerintem egyetemeset alkotott. Sok főműve van, közinccsé kell, hogy váljék. 

Péntek Imre, a Pannon Tükör főszerkesztője búcsúzása elejére idézi barátja, Menyus egy most szomorúan aktualizálódó mondatát: Ezt a festékes rongyot rátok hagyom . Emlékeit rendezve Péntek Imre így ír: Azt hittem, ráérünk, van időnk. A nagyvonalúan kezelt (lemondott, elhalaszott) találkozók, kiállítástervek, fotózások és végül egy jó kis katalógus, ami folyton szóba került, valahányszor a lesencetomaji lugas árnyékában, az idilli táj díszletei között üldögéltünk... Kevesen tudták róla, hogy verseket is írt. Remek képek, gondolatgazdag megfigyelések, érzéki megjelenítés. Igazi, festői megfogalmazás. Arra kértem, adjon néhány rajzot a versekhez, úgy érdekesebb lehetne a közlés. Legyintett, majd előkeres néhányat, elküldi levélben. Ez is elmaradt. Mert azt hittük, ráérünk, van időnk. Most fájnak az elszalasztott lehetőségek, mindaz, amit megtehettünk volna - néhány vonást hozzátenni egy nagyszerű művész portréjához... Emlékeztetni fogjuk magunkat: élt itt egy festő, Pannóniában, aki ránk hagyta a festékes rongyát. Ígérem, meg fogjuk becsülni!