Vlahovics Edit: "Egyáltalán nem készültem színésznek"

Biztos nem véletlen, hogy a Tengert Szombathelynek Baráti Kört képviseli a SzoSzeTeVá-ban. De az sem, hogy pont ő mutatja meg az igazi emberi közelséget a hologram-archívum őrzőjének a 9700-előadásban: az embertelen jövőt beprogramozó 9700-jelenetben.

- Az a benyomásom, hogy olyan ember vagy, aki szakadatlanul önmaga megértésére, megfogalmazására törekszik.

- Ez maximálisan igaz, és biztos onnan van, hogy engem nem nagyon neveltek. Eléggé magamra voltam hagyva gyerekkoromban. Anyukám nagyon fiatal volt, amikor megszülettem, nem készült még föl az anyaszerepre. Időnként különben is azt éreztem, hogy inkább én vagyok az ő anyukája, mint fordítva. És mert sokat voltam egyedül, rengeteget olvastam, egészen kicsi koromtól. De azt hiszem, egyáltalán nem ártott meg, hogy tizennégy évesen már Thomas Mann-nál tartottam. Engem a könyvek neveltek. Az olvasás kérdéseket vetett föl, amelyekre a magam módján próbálgattam hol jobban, hol rosszabbul megadni a válaszokat. Soha senkitől nem kaptam kész receptet.Talán, mert nincs is.

- Mintha valami viháncoló gyerekesség és nagy bölcsesség elegyedne benned.

- Az ember egyszer csak annyi mindent megért. Nagyon erős és nagyon korai fölismerésem például, hogy magunk vagyunk. Az történt - meséltem is valakinek itt a lányok között -, hogy fogorvoshoz mentünk a mamámmal, és én rettenesen féltem. Életem első fogorvosi kezelése volt. Anyukám azzal próbált megnyugtatni, hogy ne féljek, ő ott lesz velem. Akkor olyan hihetetlen erővel hasított belém, hogy igen, ott lesz - de azért nekem fog fájni. Abban a pillanatban következett a felismerés, hogy végső soron magunk vagyunk a világban. Bármilyen szeretet is van bennünk egy másik ember iránt, a fájdalmát nem érezhetjük át. Az csak az övé. Megoszthatatlan. Mindenkinek egyedül kell földolgoznia. Nem fájt a gondolat. Csak olyan nagyon végérvényesen bizonyos lettem benne - öt-hat éves lehettem -, hogy így van, és nem lehet másként.

- Azt mikor, hogyan döntötted el, hogy színész leszel?

- Sok-sok minden segítette, hogy a színészi pályára kerüljek, de ezt a mozaikot csak utólag rakja össze az ember. Egyáltalán nem készültem színésznek. Soha nem szavaltam például iskolai ünnepségeken. Nagyon érdekelt az irodalom, vonzott az orvosi pálya - annak is valami kalandos formája: elmenni Afrikába vagy Ázsiába, és ott gyógyítani..., az nagyon tetszett volna. De megismertem életem első szerelmét, egy nagyon tehetséges hegedűművészt - ő lett aztán az első férjem -, akinek sok művészbarátot köszönhetek. Beszippantott az a világ: állandóan együtt lógtunk, előadásokra, koncertekre jártunk. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de beadtam a jelentkezési lapomat a színművészeti főiskolára. Legnagyobb meglepetésemre tovább is engedtek. Akkor valami megmozdult bennem. Nem, nem vettek föl mindjárt, de nekem az is óriási élmény volt, hogy túljutottam az első rostán. Pedig feketén-fehéren kiderült: fogalmam sincs arról, hogy a színészetet eszik vagy isszák. Nem tudtam például, mi az a helyzetgyakorlat. Soha nem jártam semmiféle színjátszó körbe, egyszerűen nem értettem, miről van szó. Így kezdődött.

- Megfogalmazható, hogy mi ragadott meg a színészetben?

- Nem biztos, hogy elég érdekes és vonzó, amit mondani fogok: rájöttem, hogy ez az a közeg, amelyben magától értetődő módon itthon vagyok. Mégis megpróbáltam abbahagyni, többször is. Egyrészt állandóan mocorog bennem a kíváncsiság, másrészt meg nem tanultam meg, hogyan kell mindenáron ragaszkodni valamihez. Gyerekkoromban rengeteget költöztünk, úgy voltam kitűnő tanuló, hogy vagy nyolc helyen jártam általános iskolába. Mindig voltak barátaim - de mindig ott kellett hagynom őket. Valahogy ez a létezési mód számomra természetessé vált.Ugyanakkor igazán csapatjátékosnak tartom magam.

- Az embernek a lélegzete is eláll, ha a főiskolai mestereid névsorát olvassa: Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Major Tamás. Aztán egyik társulat a másik után, kötődés és elválás - a színészélet is ilyen.

- A szolnoki volt az első színházam, ahol egyenes folytatását éltem át mindannak, amit a főiskolán fontosnak tartottunk. Tényleg rendkívüli tanáraim voltak: Montágh Imre sokkal több volt számunkra, mint beszédtanár; Szabó Istvánnak hívták a filmes tanárunkat, a frissen alapított Katona József Színházban voltunk gyakorlaton. Ezek után Szolnok egy csuda volt: Schwajda György igazgatta akkor a Szigligeti Színházat. Elveszítettem aztán őt az életben, és nem tudom, hogy most ki meg mi - de akkor nekem fantasztikus igazgatóm volt. Ott egyszerűen boldogság volt lenni. Nem biztos, hogy jól döntöttem, amikor elszerződtem Nyíregyházára, mindenesetre ott egészen más világgal találkoztam. Akkor gondoltam először arra, hogy talán mégse való nekem a színház. Pedig jókat játszottam, látszólag minden rendben volt - csak valahogy mégsem éreztem, hogy az enyém. Egyébként is azt láttam, hogy nagyon kevés helyen működik az a szellemiség, amit a főiskolán, aztán Szolnokon megismertem, megszerettem, és igazán a magaménak éreztem. Akkor azt mondtam, hogy na, nézzünk körül a világban: elindultam Amerikába. Elsősorban magamat szerettem volna látni. Arra gondoltam, ha az ember elmegy jó messzire, akkor nyilvánvalóan alaposan rálát önmagára.

- Azért nagy bátorság mindent hátrahagyni, és csak úgy, szabadon, egyedül fölkerekedni. Azt hiszem, irigyellek érte.

- Bátorság? Nézőpont kérdése. Azt gondolom, hogy ha valakinek ez a fölkerekedés könnyű, annak meg más nagyon nehéz. Nem biztos, hogy kisebb bátorság kell ahhoz, hogy az ember például felneveljen hét gyereket.Vagy éveken át ápolja magatehetetlen családtagját. Annyi minden van az életben, amihez nem tudom, elég bátor lennék-e. Az utazás látványosabb, az biztos, de hogy bátrabb-e...?

- A nagy távolság végül tényleg közelebb vitt önmagadhoz?

- Egészen más volt, mint amilyennek elképzeltem. Nagy magányra számítottam, meg Manitu szellemére a Grand Canyonnál. Hogy majd ott nagy csodák lesznek. De csak rengeteg turista volt. Viszont szerettem a nagy éjszakai autózásokat egyik partról a másikra. Az csodálatos volt: maga a szabadság. Nem tudom, miért -nyilván a távolságok miatt -, ott valahogy nagyobb az ég. Egy évre szólt a vízumom, körülbelül nyolc hónapot mászkáltam. Akkor azt mondtam, ennyi volt benne; elég. És hazajöttem. Furcsa volt, egy ideig nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni. Aztán hamarosan találkoztam a második a férjemmel, a kislányom apukájával. Akkor az volt a legfontosabb az életemben: családom, gyerekem.

- Semmi színház?

- Semmi. Ovis koráig otthon maradtam a kislányommal - Laura ma már 16 éves elmúlt, nagyon büszke vagyok rá -, közben nem is kerestem színházi lehetőségeket, csak néhány filmes felkérést vállaltam el. Tudtam, hogy nem fog örökké tartani ez az állapot; de azt is tudtam, hogy amíg tart, maximálisan szeretném kihasználni. Aztán éppen akkor, amikor eljött az ideje - Laura óvodába ment -, tulajdonképpen egy véletlen találkozás folytán elszerződtem Kecskemétre. Érdekes ez: soha semmit nem akartam nagyon, nem akartam mindenáron. Úgy vagyok vele, hogy ami történni akar velem, az megvár engem.

- Szombathely is megvárt, vagy inkább visszavárt. Évekkel ezelőtt a Szombathelyi Színházbarátok Egyesülete létrehozott itt egy Dürrenmatt-előadást, amelyben te is játszottál.

- Annak az előadásnak köszönhető, hogy most itt vagyok. Akkor ismertem meg Endrődy Krisztiánt és Dömét - aki aztán tavaly fölhívott, hogy jönnék-e társulati tagnak Szombathelyre.Találkoztam Tamással, beszélt a terveiről, és nagy kedvem lett jönni.

- Pedig az a régi Fizikusok-próbaidőszak nem volt egy leányálom, enyhén szólva rossz körülmények között dolgoztatok. Eredetileg úgy volt, hogy az önkormányzat fölújítja a Kisfaludy utcai színháztermet, mire megérkeztetek aztán nem így történt. Szóval szinte sajnáltalak benneteket. Ezek szerint nem vette el a kedvedet Szombathelytől az az élmény.

- Á, egyáltalán nem. Inkább teljesen lenyűgözött, hogy Krisztián és Döme milyen elánnal ment neki a színházcsinálásnak. Akkor még Pável igazi szerepét nem is láttam. Tetszett, hogy senki és semmi nem képes elvenni a kedvüket. Amikor kiderült, hogy itt nincs próbaterem, akkor szereztek - ott csináltuk, amit akartunk. Sokan dédelgetnek nagy álmokat, de kevesen vannak, akik véghez is viszik, amit elterveznek. Lehet persze meg nem értett zseninek lenni, nyavalyogni, panaszkodni - csak nem érdemes. Szeretem azokat az embereket, akik mindent megtesznek azért, hogy megvalósítsák az álmaikat. Úgyhogy boldog voltam, amikor Döme fölhívott; és örülök, hogy most itt vagyok.

- A nyitóelőadás abszolút siker. Ráadásul azt hiszem, amikor Vlahovics Editre gondolok, tulajdonképpen Mimire gondolok a 9700-ból. Nagy baj? Mekkora a hasonlóság?

- Amikor a darab és az előadás megszületett, rengeteg mondatot adtunk egymásnak is - de az biztos, hogy a figura alapja mindenkinél az volt, ami benne magában megvan. Ami ő maga. Úgy fogtunk neki az írásnak, hogy itt van ez a probléma, nézzük meg, ki hogyan reagálna rá. Igen: vállalom a hasonlóságot, vállalom Mimit; a mindig lelkesedni és örülni kész naivitásával, örök optimizmusával együtt. Különben biztos vagyok benne, hogy sokan azt gondolják: eleve hibbant vagyok egy kicsit. Ezt is bevállalom. Az ember mérhetetlenül önző - de mindenki másképpen az. Az én önzésem például abban nyilvánul meg, hogy a barátságtalanságra, undokságra képtelen vagyok barátságtalansággal, undoksággal válaszolni. De nem azért, mert annyira jó vagyok és nagylelkű. Hanem azért, mert nem szeretek undok lenni. Nem tesz jót nekem. Mimi azért könnyű feladat nekem, mert amikor őt játszom - tulajdonképpen nincs mit játszanom. Sokkal nehezebb a dolgom Mme Zoéval a Szerelmes Balázsban. Valami okból egyébként a társadalom perifériáján helyet foglaló, problémás alakokról; általában a bajokról, a szegénységről nagyon sokat tudok. Papírforma szerint nem föltétlenül nekem való szerepek - és mégis.

- A Szerelmes Balázs ráadásul élőfilm, amelyben nincs közvetlen kapcsolatod a nézőkkel. Az milyen élmény?

- Hú, nem tudom hova tenni, a mai napig sem. Nem olyan, mint egy forgatás, nem olyan, mint egy színházi szerep megformálása - semmihez nem hasonlítható. Szokatlan, hogy nincs valós kontaktusunk még egymással sem, ettől állandóan van bennem valami bizonytalanság: nem tudom, hogy jó vagy rossz aznap az előadás.

- Elmondhatjuk, hogy az élőfilm működtetése társadnak, Vella Péter fizikusnak köszönhető?

- Pétert rögtön, az első látogatás alkalmával annyira magával ragadta a színház, a város hangulata, hogy azt mondta: Figyelj, én szeretnék itt villanyszerelő lenni. Ezen aztán elnevetgéltünk, hiszen van tisztességes foglalkozása: tanít az ELTE-n. Amikor pedig a Szerelmes Balázs szóba került, Péter eleinte úgymond baráti tanácsadóként volt jelen. Végül maga kikütyüzte, kikísérletezte a megfelelő - ráadásul a vártnál olcsóbb - technikai megoldásokat, amelyek lehetővé teszik az élőképes bejelentkezéseket. Nagy öröme volt ebben a munkában. A kollégáimat is megszerette, néhányukért egyenesen rajong. Szép, hogy ősszel kijött belőle, mint valami sóhaj, hogy de szeretnék itt villanyszerelő lenni , és tessék...

- Mondjuk öt év múlva szerinted hol találkozhatunk? Hol szeretnél lenni akkor?

- Öt év. Tudod, az milyen sok idő? Ritkán gondolom, hogy valami maradjon úgy, ahogy van, de most azt szeretném, ha öt év múlva is Szombathelyen beszélgethetnénk. Tudod, mit szeretnék? Ha öt év múlva itt lennénk - és pont úgy, ahogy öt év múlva jónak gondoljuk.

Vlahovics Edit: ...senkitől nem kaptam kész receptet. Talán, mert nincs is... 

Lassan véget ér a Weöres Sándor Színház első szezonja. Illetve dehogy lassan: mintha most kezdődött volna. Ma este is lesz Szerelmes Balázs; aztán 12-én, 14-én, 16-án, 22-én és 23-án láthatja a közönség Dömötör Tamás élőfilmjét. A képernyőn Mme Zoé szerepében Vlahovics Edit tűnik föl. Az évad 30-án zárul: a 9700-zal. Az időutazás előtt persze Miminek jut eszébe, hogy ajándékot kellene vinni a célszemélyeknek. Milyen ajándékot? Hát valami kedveset. Megszavazták, tényleg azt hoztak.