Megállítja az időt a camera obscura - A fényképész utókora

A röpke sóhaj visszapattan a tökéletesen kék ég tágas üvegdobozának faláról: így kellene élni. Egymásba tűnő, különböző korszakokban exponált képek sorozata a kőszegi Királyvölgyet őrző ház története: Tornay Júlia - vagy ahogy ismerősei, barátai szólítják, Jula - dr. Küttel Istvánt és Küttel Dánielt is meghívta a napfényes, aztán árnyas estébe hajló hétvégi összejövetelre: apa és fia házimuzsikával köszönti a vendégeket a hajdani Küttel-villa bejáratánál. A háttérben, a falon a Bartha László festőművésznek emléket állító tábla látszik. És mindenfelé az alig egy éve elhunyt szobrászművész, Tornay Endre András eleven nyomai. Júlia zöldbe öltözik, harmóniában a tájjal, elvezeti Burkust, a virgonc házőrzőt; és amikor átveszi a háziasszonynak járó napraforgó-csokrot, a nappali kandallójának tetején álló fából faragott kicsi Tornay-szobor - Pásztor a kutyájával virágot visz Julának - talán meg is moccan egy kicsit.

A szobrokat ringató kertben, a ház hűvös tereiben sétáló, nézelődő vendégek között találkozunk Szűcs Erzsébet művészettörténésszel, a székesfehérvári Városi Képtár igazgatójával, akit régi barátság fűz Tornayékhoz. Az Új Művészet című folyóirat legfrissebb számát mutatja, amelyben elemzés-méltatás olvasható Tornay Endre András (1949-2008) tavaszi székesfehérvári emlékkiállításáról, amelynek anyagát jórészt a kőszegi hagyatékból válogatták. A 80-as évekből ismerem Endrét. A móri művésztelepen töltöttünk együtt hosszabb időt, onnan a családi barátság. Végtelenül szerény, szorgos ember volt, rengeteget lehetett tőle tanulni. Megdöbbentő volt halálának híre. Nehéz, de izgalmas feladat lesz ezt a hatalmas - bár rendkívül koherens, következetes - életművet alaposan feldolgozni. Tudjuk, hogy dolgunk van vele. Hál istennek több kiállítóhely is felfogta, hogy milyen nagy az életmű jelentősége. Fontos, hogy egyre több Tornay-szobor kerül be a műkereskedelembe. Nyilván mindnek megvan a maga sorsa.

Szűcs Erzsébet révén vert sátrat a Tornay-ház udvarán a délután apropója és szenzációja is: a móri Mosberger Róbert, aki három éve indította el az ország legelső Utazó Camera Obscuráját. Adott arra, hogy ő legyen az első. Tavaly Prágában töltött néhány napot, de megfordult Lengyelországban, többször a Sziget Fesztiválon - és remélhetőleg odaér a szombathelyi Savaria Karneválra is. A segéd szerepét a kőszegi alkalomra Kása Béla fotóművész - Róbert mestere a Szellemkép Iskolában - vállalta. Az embereket szeretem nézni. Az arcokat. Ez az életem. Mindegy, hogy asszisztens vagyok, vagy magam fényképezek - Pakisztánban vagy a Hortobágyon. Vagy itt, Kőszegen járulok hozzá ahhoz, hogy a végeredmény jó legyen. Pakolás, vezetés, beszélgetés - ez mind hozzátartozik. Boldogok vagyunk, hogy találkoztunk; semmi több... Látja, az az ősz hajú férfi, ott középen milyen kihúzott derékkal, mozdulatlanul várta, hogy elkészüljön a csoportkép. Gyönyörű...

Pontosan nem is lehet tudni, mikor kezdődik el a délután. Mire a vendégek megérkeznek, már áll a két sátor az udvaron. Zöld, zöld, zöld, madárdal, harmonikaszó és szalmakalapok. Alkalmi fotókiállítás: camera obscurával készített felvételek lépcsőn, állványon, falak mentén. Nyitva áll a nagy, megkopott, sokat látott bőrönd. Vursli-hangulat? Békebeli korzó? Mindjárt itt terem Liliom, az érdes-édes szívű hintáslegény?

Jula egyszer csak Hamvas Bélával mond köszöntőt - és ad életelvet, magyarázatot: ...A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja... És: ...Felelős vagy minden emberért, aki veled él... Aztán átadja a szót dr. Bokányi Péternek, az Életünk főszerkesztő-helyettesének (tavaly nyáron itt, a kertben mutatták be a folyóirat Tornay-emlékszámát), aki most a Kőszeg Kultúrájáért Alapítvány nevében üdvözli a vendégeket; a szépíró Parti Nagy Lajos hullámzó szavaival - a fény- és képírókat. Az alapítvány a kuratórium felhívására összegyűlt pénzzel járult hozzá a délután megrendezéséhez.

Hát akkor: tessék, csak tessék. A sötét sátorban úgy kucorgunk egymás mellett hárman, mint egy fülledt moziban. Vagy mint amikor elbújnak a gyerekek. A hátunk mögött szabályozható méretű kerek lyuk a sátor falán, szemben velünk vetítővászon, amely a feje tetejére állítja a kinti világot. Pörög a film (az élet) a csodák kicsi palotájában. A biztonság kedvéért mindig ott himbálózik a sátor mellett egy nagy, sárga, fából készült csirke is. Meg kell lökni, mint valami szerencsekereket. Aki a sátorban ül, nyer: látja, amint a csirke fejre áll, minta elrepülne. Ha eluntuk a mozizást, meghúzzuk a benti kallantyút, és kinn megszólal egy kis harang. Jöhetnek a következők - és akkor majd mi állunk a fejünk tetejére a benti vetítővásznon. A másik sátort (sátorszerű képződményt) egy asztal köré húzta föl Mosberger Róbert. Az összeráncolt körfüggöny fölött állítható, forgatható tükör, alatta asztal és székek. Az asztalon fehér papír - és itt is forog a film. Borzongató, hogy milyen egyszerű - és nagyszerű.

Aztán elkészül a csoportkép is. Mosberger Róbert - a belsejükben elhelyezett fényérzékeny papírral és az oldalukon ütött kicsi lyukkal camera obscurává alakított - unikumos doboz, zsíros bödön és könyv-doboz elé ülteti, állítja a vendégeket. A feje tetejére állít egy homokórát. Elkezdődik - ahogy Róbert mondja - egy hosszú pillanat : a várakozás, hogy a lemenő nap fénye megörökítsen minket. Ibn Al-Hajtam, a camera obscura mechanizmusát több mint ezer éve először rögzítő arab tudós lelke suhan át felettünk, madár képében. Hallani, ahogy lélegzik az idő.