Életüket tették fel a fogyatékkal élők segítésére

Annak idején Takáts Péter szervezetfejlesztő menedzserrel a gazdasági válságról, a kooperációra épülő szemléletről és a kulturális kreatívokról készítettem anyagot. Már akkor felvetette, hogy szívesen lát a velemi Camphill-ben, ahol gyógyító neveléssel mostanság nyolc sérült, fogyatékkal élő gyermek életét segítik. Most ő telefonál, hogy itt az alkalom, ha van kedvem, hát menjek, az otthonlakóknak a Musica Sonora kamarazenekar muzsikusai adnak koncertet. Megyek, mondom, hiszen hát miért is ne nézhetném, tapasztalhatnám meg, hogy...

Mit is? Mire is vagyok kíváncsi? És itt az egyik ismerősöm jut eszembe, aki, ha egy sérült embert lát közeledni, hát átmegy a másik oldalra, mintsem hogy kitegye magát...

Minek is? És én? Elfogadom-e teljes mértékben a fogyatékkal élőket? Van-e úgy, hogy elfordítom a fejem, ha egy sérült embert látok? Képes vagyok-e belegondolni abba, hogy a rendezetlen mozgás és a számomra összefüggéstelen szavak egy emberi lény próbálkozásai? Akarok-e, tudok-e kapcsolatot teremteni vele?

Nem tudom. Amiben viszont biztos vagyok: szeretném megtudni, hogy kik azok az emberek, akik az életüket tették fel a fogyatékkal élők segítésére. Akik nem kevés bürokratikus és más akadályt legyőzve felépítették a velemi Camphillt? Akiktől talán megtud(hat)om, hogy miként is kell, érdemes közelíteni a sérültekhez...

Tehát akkor: irány Velem!

A bejáratnál a házszülőpár, Takáts Péter és felesége, Halász Zsuzsa fogad. A zenészek még úton, a gyerekek csendespihenőn, így van időnk némi feltáró beszélgetésre. Az ebédlőként és nappaliként is szolgáló közösségi térben ülünk le, hogy aztán Zsuzsától megtudjam: tizenöt éve sportmenedzserként a magyar karateválogatottal járt Ausztráliában, ahol is sorsfordító élményben volt része: szállásadója, egy tízdanos mester sérült gyermekeknek tartott edzéseket, és kómából visszatért fiatalok rehabilitációját végezte.

A gondoskodó odafigyelést látva elhatározta, hogy hazatérte után (ugyanabban a szellemben) ő is sérült gyerekekkel szeretne foglalkozni. Elképzelését tettek követték, hamarosan egy budapesti otthonban vállalt munkát. Az osztályon, ahova került, négy ápoló vigyázott 50 legyógyszerezett, bezárt értelmi fogyatékos gyermekre. Három napig bírta.

- Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ezt csak így lehet - meséli Zsuzsa, aki akkoriban már behatóan foglalkozott az antropozófiával, és ezen a szellemi úton haladva hamarosan eljutott a dr. Karl König (emigráns osztrák orvos) által még 1939-ben Aberdeenben elindított Camphill mozgalomhoz, a gyógyító nevelés módszeréhez. Ennek gyakorlata itthon még ismeretlen volt, Zsuzsa így Skóciába ment ki tanulni, hazatérte után pedig (2002 januárjában) tizenkét társával megalapították a Magyarországi Camphill Egyesületet.

Törekvéseik eredményeként a megyei önkormányzattól megkapták a korábban üdülőként funkcionáló velemi ingatlant. A 2005-ben kezdődő és 2007 nyaráig tartó munkák során barátságos Camphill lakóotthont építettek fel. A ház földszintjén található a közösségi tér, a konyha, a házszülőpár lakhelye, a gyerekek pedig kettesével, nevelőikkel együtt az emeleti szint négy különálló lakrészében élnek.

- Mi nem bejárunk ide dolgozni, hanem a hozzánk rövidebb-hosszabb időre idetaláló önkéntes munkatársakkal itt élünk, együtt a gyerekekkel - mondja Zsuzsa, és szavaiból kiderül: a gyógyító nevelés valójában szociális terápia, amely során a gyerekek és nevelőik mindent együtt csinálnak, az étkezések előtt a terítést, a mosogatást, a ház és a kert ápolását. A folyamatokba - képességeik figyelembe vételével - minden gyereket bevonnak, akik az együttélés során sok-sok örömhöz, sikerélményhez jutnak.

És itt érdemes megjegyezni, hogy a gyógyító nevelés nem rak össze mondjuk tíz autistát, hanem azt mondja, hogy a különböző problémákkal küzdő és különböző korú gyerekek kimondottan jó hatással vannak egymásra, egy közösségben élve mindegyikük megélheti, hogy valamiben ő a legjobb. Ennek megfelelően a velemi ház lakói is rendkívül különbözőek, van köztük például autista, Rett-szindrómás, szülés közben károsult, szociálisan sérült egyaránt. A közösségbe most még két Down-szindrómás gyermeket várnak.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

A bejáratnál a házszülőpár, Takáts Péter és felesége, Halász Zsuzsa fogad. A zenészek még úton, a gyerekek csendespihenőn, így van időnk némi feltáró beszélgetésre. Az ebédlőként és nappaliként is szolgáló közösségi térben ülünk le, hogy aztán Zsuzsától megtudjam: tizenöt éve sportmenedzserként a magyar karateválogatottal járt Ausztráliában, ahol is sorsfordító élményben volt része: szállásadója, egy tízdanos mester sérült gyermekeknek tartott edzéseket, és kómából visszatért fiatalok rehabilitációját végezte.

A gondoskodó odafigyelést látva elhatározta, hogy hazatérte után (ugyanabban a szellemben) ő is sérült gyerekekkel szeretne foglalkozni. Elképzelését tettek követték, hamarosan egy budapesti otthonban vállalt munkát. Az osztályon, ahova került, négy ápoló vigyázott 50 legyógyszerezett, bezárt értelmi fogyatékos gyermekre. Három napig bírta.

- Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ezt csak így lehet - meséli Zsuzsa, aki akkoriban már behatóan foglalkozott az antropozófiával, és ezen a szellemi úton haladva hamarosan eljutott a dr. Karl König (emigráns osztrák orvos) által még 1939-ben Aberdeenben elindított Camphill mozgalomhoz, a gyógyító nevelés módszeréhez. Ennek gyakorlata itthon még ismeretlen volt, Zsuzsa így Skóciába ment ki tanulni, hazatérte után pedig (2002 januárjában) tizenkét társával megalapították a Magyarországi Camphill Egyesületet.

Törekvéseik eredményeként a megyei önkormányzattól megkapták a korábban üdülőként funkcionáló velemi ingatlant. A 2005-ben kezdődő és 2007 nyaráig tartó munkák során barátságos Camphill lakóotthont építettek fel. A ház földszintjén található a közösségi tér, a konyha, a házszülőpár lakhelye, a gyerekek pedig kettesével, nevelőikkel együtt az emeleti szint négy különálló lakrészében élnek.

- Mi nem bejárunk ide dolgozni, hanem a hozzánk rövidebb-hosszabb időre idetaláló önkéntes munkatársakkal itt élünk, együtt a gyerekekkel - mondja Zsuzsa, és szavaiból kiderül: a gyógyító nevelés valójában szociális terápia, amely során a gyerekek és nevelőik mindent együtt csinálnak, az étkezések előtt a terítést, a mosogatást, a ház és a kert ápolását. A folyamatokba - képességeik figyelembe vételével - minden gyereket bevonnak, akik az együttélés során sok-sok örömhöz, sikerélményhez jutnak.

És itt érdemes megjegyezni, hogy a gyógyító nevelés nem rak össze mondjuk tíz autistát, hanem azt mondja, hogy a különböző problémákkal küzdő és különböző korú gyerekek kimondottan jó hatással vannak egymásra, egy közösségben élve mindegyikük megélheti, hogy valamiben ő a legjobb. Ennek megfelelően a velemi ház lakói is rendkívül különbözőek, van köztük például autista, Rett-szindrómás, szülés közben károsult, szociálisan sérült egyaránt. A közösségbe most még két Down-szindrómás gyermeket várnak.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

A bejáratnál a házszülőpár, Takáts Péter és felesége, Halász Zsuzsa fogad. A zenészek még úton, a gyerekek csendespihenőn, így van időnk némi feltáró beszélgetésre. Az ebédlőként és nappaliként is szolgáló közösségi térben ülünk le, hogy aztán Zsuzsától megtudjam: tizenöt éve sportmenedzserként a magyar karateválogatottal járt Ausztráliában, ahol is sorsfordító élményben volt része: szállásadója, egy tízdanos mester sérült gyermekeknek tartott edzéseket, és kómából visszatért fiatalok rehabilitációját végezte.

A gondoskodó odafigyelést látva elhatározta, hogy hazatérte után (ugyanabban a szellemben) ő is sérült gyerekekkel szeretne foglalkozni. Elképzelését tettek követték, hamarosan egy budapesti otthonban vállalt munkát. Az osztályon, ahova került, négy ápoló vigyázott 50 legyógyszerezett, bezárt értelmi fogyatékos gyermekre. Három napig bírta.

- Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ezt csak így lehet - meséli Zsuzsa, aki akkoriban már behatóan foglalkozott az antropozófiával, és ezen a szellemi úton haladva hamarosan eljutott a dr. Karl König (emigráns osztrák orvos) által még 1939-ben Aberdeenben elindított Camphill mozgalomhoz, a gyógyító nevelés módszeréhez. Ennek gyakorlata itthon még ismeretlen volt, Zsuzsa így Skóciába ment ki tanulni, hazatérte után pedig (2002 januárjában) tizenkét társával megalapították a Magyarországi Camphill Egyesületet.

Törekvéseik eredményeként a megyei önkormányzattól megkapták a korábban üdülőként funkcionáló velemi ingatlant. A 2005-ben kezdődő és 2007 nyaráig tartó munkák során barátságos Camphill lakóotthont építettek fel. A ház földszintjén található a közösségi tér, a konyha, a házszülőpár lakhelye, a gyerekek pedig kettesével, nevelőikkel együtt az emeleti szint négy különálló lakrészében élnek.

- Mi nem bejárunk ide dolgozni, hanem a hozzánk rövidebb-hosszabb időre idetaláló önkéntes munkatársakkal itt élünk, együtt a gyerekekkel - mondja Zsuzsa, és szavaiból kiderül: a gyógyító nevelés valójában szociális terápia, amely során a gyerekek és nevelőik mindent együtt csinálnak, az étkezések előtt a terítést, a mosogatást, a ház és a kert ápolását. A folyamatokba - képességeik figyelembe vételével - minden gyereket bevonnak, akik az együttélés során sok-sok örömhöz, sikerélményhez jutnak.

És itt érdemes megjegyezni, hogy a gyógyító nevelés nem rak össze mondjuk tíz autistát, hanem azt mondja, hogy a különböző problémákkal küzdő és különböző korú gyerekek kimondottan jó hatással vannak egymásra, egy közösségben élve mindegyikük megélheti, hogy valamiben ő a legjobb. Ennek megfelelően a velemi ház lakói is rendkívül különbözőek, van köztük például autista, Rett-szindrómás, szülés közben károsult, szociálisan sérült egyaránt. A közösségbe most még két Down-szindrómás gyermeket várnak.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

- Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ezt csak így lehet - meséli Zsuzsa, aki akkoriban már behatóan foglalkozott az antropozófiával, és ezen a szellemi úton haladva hamarosan eljutott a dr. Karl König (emigráns osztrák orvos) által még 1939-ben Aberdeenben elindított Camphill mozgalomhoz, a gyógyító nevelés módszeréhez. Ennek gyakorlata itthon még ismeretlen volt, Zsuzsa így Skóciába ment ki tanulni, hazatérte után pedig (2002 januárjában) tizenkét társával megalapították a Magyarországi Camphill Egyesületet.

Törekvéseik eredményeként a megyei önkormányzattól megkapták a korábban üdülőként funkcionáló velemi ingatlant. A 2005-ben kezdődő és 2007 nyaráig tartó munkák során barátságos Camphill lakóotthont építettek fel. A ház földszintjén található a közösségi tér, a konyha, a házszülőpár lakhelye, a gyerekek pedig kettesével, nevelőikkel együtt az emeleti szint négy különálló lakrészében élnek.

- Mi nem bejárunk ide dolgozni, hanem a hozzánk rövidebb-hosszabb időre idetaláló önkéntes munkatársakkal itt élünk, együtt a gyerekekkel - mondja Zsuzsa, és szavaiból kiderül: a gyógyító nevelés valójában szociális terápia, amely során a gyerekek és nevelőik mindent együtt csinálnak, az étkezések előtt a terítést, a mosogatást, a ház és a kert ápolását. A folyamatokba - képességeik figyelembe vételével - minden gyereket bevonnak, akik az együttélés során sok-sok örömhöz, sikerélményhez jutnak.

És itt érdemes megjegyezni, hogy a gyógyító nevelés nem rak össze mondjuk tíz autistát, hanem azt mondja, hogy a különböző problémákkal küzdő és különböző korú gyerekek kimondottan jó hatással vannak egymásra, egy közösségben élve mindegyikük megélheti, hogy valamiben ő a legjobb. Ennek megfelelően a velemi ház lakói is rendkívül különbözőek, van köztük például autista, Rett-szindrómás, szülés közben károsult, szociálisan sérült egyaránt. A közösségbe most még két Down-szindrómás gyermeket várnak.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

- Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ezt csak így lehet - meséli Zsuzsa, aki akkoriban már behatóan foglalkozott az antropozófiával, és ezen a szellemi úton haladva hamarosan eljutott a dr. Karl König (emigráns osztrák orvos) által még 1939-ben Aberdeenben elindított Camphill mozgalomhoz, a gyógyító nevelés módszeréhez. Ennek gyakorlata itthon még ismeretlen volt, Zsuzsa így Skóciába ment ki tanulni, hazatérte után pedig (2002 januárjában) tizenkét társával megalapították a Magyarországi Camphill Egyesületet.

Törekvéseik eredményeként a megyei önkormányzattól megkapták a korábban üdülőként funkcionáló velemi ingatlant. A 2005-ben kezdődő és 2007 nyaráig tartó munkák során barátságos Camphill lakóotthont építettek fel. A ház földszintjén található a közösségi tér, a konyha, a házszülőpár lakhelye, a gyerekek pedig kettesével, nevelőikkel együtt az emeleti szint négy különálló lakrészében élnek.

- Mi nem bejárunk ide dolgozni, hanem a hozzánk rövidebb-hosszabb időre idetaláló önkéntes munkatársakkal itt élünk, együtt a gyerekekkel - mondja Zsuzsa, és szavaiból kiderül: a gyógyító nevelés valójában szociális terápia, amely során a gyerekek és nevelőik mindent együtt csinálnak, az étkezések előtt a terítést, a mosogatást, a ház és a kert ápolását. A folyamatokba - képességeik figyelembe vételével - minden gyereket bevonnak, akik az együttélés során sok-sok örömhöz, sikerélményhez jutnak.

És itt érdemes megjegyezni, hogy a gyógyító nevelés nem rak össze mondjuk tíz autistát, hanem azt mondja, hogy a különböző problémákkal küzdő és különböző korú gyerekek kimondottan jó hatással vannak egymásra, egy közösségben élve mindegyikük megélheti, hogy valamiben ő a legjobb. Ennek megfelelően a velemi ház lakói is rendkívül különbözőek, van köztük például autista, Rett-szindrómás, szülés közben károsult, szociálisan sérült egyaránt. A közösségbe most még két Down-szindrómás gyermeket várnak.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

- Mi nem bejárunk ide dolgozni, hanem a hozzánk rövidebb-hosszabb időre idetaláló önkéntes munkatársakkal itt élünk, együtt a gyerekekkel - mondja Zsuzsa, és szavaiból kiderül: a gyógyító nevelés valójában szociális terápia, amely során a gyerekek és nevelőik mindent együtt csinálnak, az étkezések előtt a terítést, a mosogatást, a ház és a kert ápolását. A folyamatokba - képességeik figyelembe vételével - minden gyereket bevonnak, akik az együttélés során sok-sok örömhöz, sikerélményhez jutnak.

És itt érdemes megjegyezni, hogy a gyógyító nevelés nem rak össze mondjuk tíz autistát, hanem azt mondja, hogy a különböző problémákkal küzdő és különböző korú gyerekek kimondottan jó hatással vannak egymásra, egy közösségben élve mindegyikük megélheti, hogy valamiben ő a legjobb. Ennek megfelelően a velemi ház lakói is rendkívül különbözőek, van köztük például autista, Rett-szindrómás, szülés közben károsult, szociálisan sérült egyaránt. A közösségbe most még két Down-szindrómás gyermeket várnak.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

- Mi nem bejárunk ide dolgozni, hanem a hozzánk rövidebb-hosszabb időre idetaláló önkéntes munkatársakkal itt élünk, együtt a gyerekekkel - mondja Zsuzsa, és szavaiból kiderül: a gyógyító nevelés valójában szociális terápia, amely során a gyerekek és nevelőik mindent együtt csinálnak, az étkezések előtt a terítést, a mosogatást, a ház és a kert ápolását. A folyamatokba - képességeik figyelembe vételével - minden gyereket bevonnak, akik az együttélés során sok-sok örömhöz, sikerélményhez jutnak.

És itt érdemes megjegyezni, hogy a gyógyító nevelés nem rak össze mondjuk tíz autistát, hanem azt mondja, hogy a különböző problémákkal küzdő és különböző korú gyerekek kimondottan jó hatással vannak egymásra, egy közösségben élve mindegyikük megélheti, hogy valamiben ő a legjobb. Ennek megfelelően a velemi ház lakói is rendkívül különbözőek, van köztük például autista, Rett-szindrómás, szülés közben károsult, szociálisan sérült egyaránt. A közösségbe most még két Down-szindrómás gyermeket várnak.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

És itt érdemes megjegyezni, hogy a gyógyító nevelés nem rak össze mondjuk tíz autistát, hanem azt mondja, hogy a különböző problémákkal küzdő és különböző korú gyerekek kimondottan jó hatással vannak egymásra, egy közösségben élve mindegyikük megélheti, hogy valamiben ő a legjobb. Ennek megfelelően a velemi ház lakói is rendkívül különbözőek, van köztük például autista, Rett-szindrómás, szülés közben károsult, szociálisan sérült egyaránt. A közösségbe most még két Down-szindrómás gyermeket várnak.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

És itt érdemes megjegyezni, hogy a gyógyító nevelés nem rak össze mondjuk tíz autistát, hanem azt mondja, hogy a különböző problémákkal küzdő és különböző korú gyerekek kimondottan jó hatással vannak egymásra, egy közösségben élve mindegyikük megélheti, hogy valamiben ő a legjobb. Ennek megfelelően a velemi ház lakói is rendkívül különbözőek, van köztük például autista, Rett-szindrómás, szülés közben károsult, szociálisan sérült egyaránt. A közösségbe most még két Down-szindrómás gyermeket várnak.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

- Fontos a személyiségükben jelentkező különbségek pontos megismerése és elfogadása, a minden gyermekben meglévő belső értékek felfedezése. Az ő lelkük és szellemük ugyanolyan ép, mint bárki másé, s ha ezt elfogadom, akkor már egyenrangú félként tudom kezelni őket. Ilyenkor már nem az történik, hogy én vagyok az okos, az egészséges, és majd én megmondom, hogy neki mi a jó. Időt adok magamnak, hogy megismerjem a másik embert, hogy megértsem a kérdését, amelyre majd együtt próbálunk meg válaszolni. Persze vezetgetjük őket, de valójában ők tanítanak minket, például csalhatatlan önismeretre. Ez egy oda-vissza kapcsolat, ő attól a pillanattól kezd el fejlődni, amikor érzi, én tényleg bízom abban, hogy az elé állított feladatot képes megtenni - mondja Zsuzsa, hozzátéve: Az otthonban a rend és a környezet mint kabát veszi körül a gyerekeket, ezért is rendkívül fontos a már említett barátságos és tiszta közeg, ugyanígy az sem mindegy, hogy milyen anyagokkal érintkeznek, s hogy mit esznek a gyerekek . A foglalkozások is tudatosan felépítettek, kiaknázzák egyebek mellett az euritmia (a lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat), a zene és a képzőművészet adta lehetőségeket.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

És: a módszer működik, a korábban rendszeresen gyógyszerrel nyugtatott gyerekek a Camphill-ben semmit sem szednek, s például közülük olyanok esznek már késsel és villával, akik pár hónapja még megfogni sem tudták az evőeszközöket. Olyan fiú beszél, akiről az orvosok ezt elképzelni sem tudták, olyan hallgatja meg türelmesen a társát, akinek korábban egyetlen nyugodt pillanata sem akadt.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.

Ahogy - a csendes pihenő végeztével - az emeletről lejönnek, mindegyik a kezét nyújtja. Egyikük nagyra nyitott szemekkel azt kérdi, hogy én is a zenekarral jöttem-e. Mert ő bizony szereti ám a zenét, és már nagyon várja, hogy elkezdődjön. És kisvártatva be is futnak a zenészek, s némi hangolás után felcsendül a muzsika, s csak jó másfél óra múlva ér véget.

Aztán egy keveset még beszélgetünk zenéről, családról, tervekről, miegymásról, a bennem lévő kezdeti izgalom és görcs már sehol. Búcsúzóul az egyik fiú megszorítja a kezemet és felszólít: legközelebb is jöjjek, és hozzak magammal másokat is. Jó, jó, mondom, és már az autóból felhívom az ismerősömet, igen, igen, azt, aki, ha fogyatékos embert lát, félelmében átmegy az utca másik oldalára. Valószínűleg neki sem ártana meg némi szociális terápia.