Nekem is kell valami élet

November 5-e (csütörtök), este fél tizenegy. Márkus Emília Színpad. 6. jelenet. (A 2. felvonás eleje.) Az árokparti jelenkornál harminc évvel korábban, vagyis 1970 körül. A rendőr (a Herner Ferike faterja) házában.

Mindenki azonnal elfoglalja a helyét, a színészek kezében példány. A játéktérben praktikus díszletjelzés. Balra fotel, benne a rendőr - Endrődy Krisztián -, előtte tévékészülék. Kelemen Zoli azt mondja, a képernyő úgy működik majd, mint valami üres képkeret (bámuljuk a semmit ), esetleg a veszekedés-áriák közben akaratlanul és ironikusan családifotó-pózban összehajló Hernerék tűnnek föl benne időről időre. Jobbra asztal, székek; középen fogas, rajta a rendőri egyenruha, alatta papucs a családfőnek (ez utóbbiakat egyelőre csak elképzeljük). Az egyenruhát, azt nem. Azt nem bánthatja a feleség.

Kapok új sanszot

Az átvezető zene továbbra is Dévényi Ádámé, de most nem Börcsök Enikő, hanem Jordán Adél - naivan bölcs, bölcsen naiv - hangján szól, hogy (...) de ha van igazság, vagy lélekvándorlás, kapok új sanszot, és bizonyítom, hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes. Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett (...) A rendező a bevezető zene alatt némajátékot kér: Improvizálunk. Családi életkép. Apa bambul, anya kényszeresen takarít. Éva, majd lesz nálad törlőrongy. Most használj akár papír zsebkendőt. Amikor a férjed hazajön és leül a tévé elé, te takarítasz: azzal demonstrálod, hogy élsz. Működik az önvédelmi mechanizmusod. Havonta egyszer ki kell adnod magadból a keserűséget: ez az a nap. Nem csináljuk készre, de ezek legyenek az irányok. Éva, kikapcsolod a készüléket, Krisztián ugyanabból a reflexből visszakapcsolja. Aztán megint és megint. Begyakorolt anti-családi idill.

Azt akarod, hogy rád figyeljen

A szereplők most kezdik birtokba venni a teret. Furcsa érzés: a jelenetnek a legeslegelső, előzmények nélküli pillanattól tapintható levegője, atmoszférája van. A rendőrfeleség szerepében Bálint Éva alig érzékelhetően biceg: megsérült a lába a kb. negyedórája véget ért Anconai szerelmesek-előadásban; talán nem lesz nagyobb baj. A zene és a némajáték véget ér, az asszony szólal meg először: Nem köszönnek, érted? Rendezői instrukció: (Előbb kikapcsolod a tévét. Azt akarod, hogy rád figyeljen. Krisztián visszakapcsolja. )

Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy

Rendőr: Ha nem, hát nem, mit akarsz tőlük. Idegenek vagyunk nekik. Asszony: Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy. Rendőr: Az vagyok, most mit csináljak. (...) Asszony: Azért, mert rendőr vagy. Azért félnek tőlem, mert tőled félnek, mert rendőr vagy. (...) Asszony: De így sem lehet. Nekem is kell valami élet. Reggel a bolt, utána a mosások, meg a gyerekkel az a hülye számtan. Olyan hülye számtanból, hogy egy óra alatt se fog föl semmit. Ebből is rendőr lesz, az biztos. Rendőr: Most mit nyírsz? Én egy semmi vagyok? Szerinted én semmi vagyok, mert rendőr? Azért? (...)

Srófolódik, srófolódik. A rendőr (körzeti megbízott, különben a Herner Ferike faterja) nem érti, hogy tulajdonképpen mi baja van a feleségének. Amikor elég a baja neki is. (Lásd! feszkó.)

Azt kellene lekottázni

És most azt kellene lekottázni, hogy ez a két szólam hogyan vált át (a rendezői instrukció szerint) érvelésből zsigeri feszültségbe; hogy a szövegből kihámozott lelkiállapot-változást hogyan készíti elő, erősíti meg, teszi láthatóvá egy-egy mozdulat, egy-egy gesztus (a rendező kéri, esetleg a színész ajánlja, kipróbálják így is, úgy is). Vagy fordítva: a mozdulat, a gesztus hogyan mutat rá a lelkiállapotra. A jelen a múltra. A jövőre. (Az irányok folyton ide-oda fordulnak.) És egyáltalán: hogy a díszlet, a kellékek, a közlekedésrendészeti utasítások miképpen hatnak a jelentésre - amelynek persze majd a nézőben kell megképződnie. Jelenetről jelenetre; de főleg az előadásra - mint egészre - rálátva, visszanézve. De ebben a pillanatban csak a jelen(et) van. A hatodik, a rendőr házában. Közben viszont - kívülről legalábbis - nem lehet eltekinteni attól a kérdéstől, hogy miféle helye, szerepe van/lesz mindennek az előadás-egészben. (Arról nem beszélve, hogy van egyszer a puszta dialógusokban létező drámaszöveg - mint teljes világ. Aztán van a drámaszöveg - mint kályha. Mint egy - fontos, de mégiscsak egy - eleme az előadásnak. Mindig annak, amely készül éppen. Ráadásul mozaik-kirakósan . Kinn is. Benn is. Jaj, de. Nagyon. Boldog.)

De így nem lehet élni, így nem, sikoltja az asszony a férje arcába, amikor Herner Ferike (a rendőr fia) az iskolából megérkezik. Balról belépked Borbiró András. Megáll. Nincs mása, csak az elkerekedett szeme. A lemondó válla. Meg az esetlen aktatáskája. Csönd. Aztán Éva elneveti a végét - ...így nem lehet élni... Szünet. Éjfél van. Csak így lehet.

Pesten mégiscsak jobb

A Herner Ferike-társulat próbál egyet szombaton is (6., 8. jelenet).

Aztán legközelebb kedden találkozunk: November 10-e, délután három óra. Márkus Emília Színpad. 3. jelenet. Újra a jelenben. (A második jelenet a múltban játszódik: amikor id. Herda, id. Banda és id. Krekács nem köszön a Herner Ferike muterjának. Fontos, hogy a két generáció tagjait mindkét idősíkban ugyanazok a színészek - Orosz Róbert, Horváth Ákos, Szaba-dos Mihály - játsszák.) De most tényleg vissza a (színpadi) jelenbe. Szerzői- dramaturgi instrukció: Utca. A férfiak kaparják az árkot. Berregést hallanak.

A próbateremben Szabados Misi az első. Fennhangon olvassa a szerepét (Herda Pityu), amíg Orosz Róbert (Banda Lajos) és Horváth Ákos (Krekács Béla) megérkezik: ...Pesten mégiscsak jobb...

Szükség volna magnóra, a berregéshez. Magnó per pillanat nincsen, úgyhogy Banda Lajosék az elképzelt, egyre erősödő zajt igyekeznek - a rendezői utasítás szerint egyre inkább összehajolva - túlkiabálni. (Üvöltöztök egymás fejébe. ) Banda: A Papi Jóskának motorbiciklije lett, vagy mi? Arra a kis időre vett magának? Krekács: Ez a Szabó Jani bácsi. Nyírja a ház előtt a füvet. Innen indul a jelenet - és eljut Babits meg az Esti kérdés (fű, kiszárad, újranő) magasságáig. Csak egy kicsit másképpen. (És közben finoman megszólal a titokzatos leitmotiv. Banda: Most tulajdonképpen mit is mesélt neked a faterod, hogy nem köszöntek a Herner Ferike muterjának?)

Állni. Lépni. (Élni)

Orosz Róbert azt kérdezi, akkor most merre lakik a Papi Jóska meg a Szabó Jani bácsi: Hova nézünk, honnan jön a hang? Aztán fölveti, hogy a dialógus közben muszáj-e mindig állni . Muszáj. Kelemen Zoli úgy érvel, hogy nincs időtök semmiféle cselekvésre. Ez a három ember folyamatosan hat egymásra: Banda Lajost a sztori érdekli, Krekácsot a mögöttes - a szemünk láttára születnek meg a teóriái -, Pityu meg kimondja, hogy szar az életünk . Szabados Misi: Ha nem csinálok semmit, azt is ki kell találni. Orosz Róbert szerint mindenekelőtt meg kell tanulni a szöveget: Hogy mi is élvezzük.

Tudod te, ki a faterom?

Még mindig kedd, november 10-e. Szünet után, fél öt múlt öt perccel. 4. jelenet. Időben megint a múlt. Iskolai folyosó. Béla, Pityu, Lajos játszanak. Herner Ferike érkezik, Béla vezetésével megtréfálják. (Vagyis a színészek - az árokparti jelenhez képest - nem az apjuk, hanem a saját gyerek-énjük képében jelennek meg. A nézőnek majd segít a jelmez. Herner Ferike az Herner Ferike: Borbiró Andris.) A megtréfálás némajáték lesz - a pillanatról pillanatra fölépített, precíz koreografálás következik. Van a jojó. (Mint az édenkert almája, de ez most mindegy.) A jojó Krekácsé, csak ő tudja, hogyan kell bánni vele; Banda és Herda ügyetlenkedik. Ebbe a képbe lép be Herner Ferike. Krekács úgy tesz, mintha fölkínálná neki a játékot. Aztán gyomorszájon vágja. Aztán a pokol. Kelemen Zoli: Édes kölyköket látok, akikből pár perc múlva vadállat lesz. Herner Ferike a földön. A némajátéknak vége, Herner Ferike kérdez: Tudod te, ki a faterom?

November 5-e (csütörtök), este fél tizenegy. Márkus Emília Színpad. 6. jelenet. (A 2. felvonás eleje.) Az árokparti jelenkornál harminc évvel korábban, vagyis 1970 körül. A rendőr (a Herner Ferike faterja) házában.

Mindenki azonnal elfoglalja a helyét, a színészek kezében példány. A játéktérben praktikus díszletjelzés. Balra fotel, benne a rendőr - Endrődy Krisztián -, előtte tévékészülék. Kelemen Zoli azt mondja, a képernyő úgy működik majd, mint valami üres képkeret (bámuljuk a semmit ), esetleg a veszekedés-áriák közben akaratlanul és ironikusan családifotó-pózban összehajló Hernerék tűnnek föl benne időről időre. Jobbra asztal, székek; középen fogas, rajta a rendőri egyenruha, alatta papucs a családfőnek (ez utóbbiakat egyelőre csak elképzeljük). Az egyenruhát, azt nem. Azt nem bánthatja a feleség.

Kapok új sanszot

Az átvezető zene továbbra is Dévényi Ádámé, de most nem Börcsök Enikő, hanem Jordán Adél - naivan bölcs, bölcsen naiv - hangján szól, hogy (...) de ha van igazság, vagy lélekvándorlás, kapok új sanszot, és bizonyítom, hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes. Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett (...) A rendező a bevezető zene alatt némajátékot kér: Improvizálunk. Családi életkép. Apa bambul, anya kényszeresen takarít. Éva, majd lesz nálad törlőrongy. Most használj akár papír zsebkendőt. Amikor a férjed hazajön és leül a tévé elé, te takarítasz: azzal demonstrálod, hogy élsz. Működik az önvédelmi mechanizmusod. Havonta egyszer ki kell adnod magadból a keserűséget: ez az a nap. Nem csináljuk készre, de ezek legyenek az irányok. Éva, kikapcsolod a készüléket, Krisztián ugyanabból a reflexből visszakapcsolja. Aztán megint és megint. Begyakorolt anti-családi idill.

Azt akarod, hogy rád figyeljen

A szereplők most kezdik birtokba venni a teret. Furcsa érzés: a jelenetnek a legeslegelső, előzmények nélküli pillanattól tapintható levegője, atmoszférája van. A rendőrfeleség szerepében Bálint Éva alig érzékelhetően biceg: megsérült a lába a kb. negyedórája véget ért Anconai szerelmesek-előadásban; talán nem lesz nagyobb baj. A zene és a némajáték véget ér, az asszony szólal meg először: Nem köszönnek, érted? Rendezői instrukció: (Előbb kikapcsolod a tévét. Azt akarod, hogy rád figyeljen. Krisztián visszakapcsolja. )

Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy

Rendőr: Ha nem, hát nem, mit akarsz tőlük. Idegenek vagyunk nekik. Asszony: Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy. Rendőr: Az vagyok, most mit csináljak. (...) Asszony: Azért, mert rendőr vagy. Azért félnek tőlem, mert tőled félnek, mert rendőr vagy. (...) Asszony: De így sem lehet. Nekem is kell valami élet. Reggel a bolt, utána a mosások, meg a gyerekkel az a hülye számtan. Olyan hülye számtanból, hogy egy óra alatt se fog föl semmit. Ebből is rendőr lesz, az biztos. Rendőr: Most mit nyírsz? Én egy semmi vagyok? Szerinted én semmi vagyok, mert rendőr? Azért? (...)

Srófolódik, srófolódik. A rendőr (körzeti megbízott, különben a Herner Ferike faterja) nem érti, hogy tulajdonképpen mi baja van a feleségének. Amikor elég a baja neki is. (Lásd! feszkó.)

Azt kellene lekottázni

És most azt kellene lekottázni, hogy ez a két szólam hogyan vált át (a rendezői instrukció szerint) érvelésből zsigeri feszültségbe; hogy a szövegből kihámozott lelkiállapot-változást hogyan készíti elő, erősíti meg, teszi láthatóvá egy-egy mozdulat, egy-egy gesztus (a rendező kéri, esetleg a színész ajánlja, kipróbálják így is, úgy is). Vagy fordítva: a mozdulat, a gesztus hogyan mutat rá a lelkiállapotra. A jelen a múltra. A jövőre. (Az irányok folyton ide-oda fordulnak.) És egyáltalán: hogy a díszlet, a kellékek, a közlekedésrendészeti utasítások miképpen hatnak a jelentésre - amelynek persze majd a nézőben kell megképződnie. Jelenetről jelenetre; de főleg az előadásra - mint egészre - rálátva, visszanézve. De ebben a pillanatban csak a jelen(et) van. A hatodik, a rendőr házában. Közben viszont - kívülről legalábbis - nem lehet eltekinteni attól a kérdéstől, hogy miféle helye, szerepe van/lesz mindennek az előadás-egészben. (Arról nem beszélve, hogy van egyszer a puszta dialógusokban létező drámaszöveg - mint teljes világ. Aztán van a drámaszöveg - mint kályha. Mint egy - fontos, de mégiscsak egy - eleme az előadásnak. Mindig annak, amely készül éppen. Ráadásul mozaik-kirakósan . Kinn is. Benn is. Jaj, de. Nagyon. Boldog.)

De így nem lehet élni, így nem, sikoltja az asszony a férje arcába, amikor Herner Ferike (a rendőr fia) az iskolából megérkezik. Balról belépked Borbiró András. Megáll. Nincs mása, csak az elkerekedett szeme. A lemondó válla. Meg az esetlen aktatáskája. Csönd. Aztán Éva elneveti a végét - ...így nem lehet élni... Szünet. Éjfél van. Csak így lehet.

Pesten mégiscsak jobb

A Herner Ferike-társulat próbál egyet szombaton is (6., 8. jelenet).

Aztán legközelebb kedden találkozunk: November 10-e, délután három óra. Márkus Emília Színpad. 3. jelenet. Újra a jelenben. (A második jelenet a múltban játszódik: amikor id. Herda, id. Banda és id. Krekács nem köszön a Herner Ferike muterjának. Fontos, hogy a két generáció tagjait mindkét idősíkban ugyanazok a színészek - Orosz Róbert, Horváth Ákos, Szaba-dos Mihály - játsszák.) De most tényleg vissza a (színpadi) jelenbe. Szerzői- dramaturgi instrukció: Utca. A férfiak kaparják az árkot. Berregést hallanak.

A próbateremben Szabados Misi az első. Fennhangon olvassa a szerepét (Herda Pityu), amíg Orosz Róbert (Banda Lajos) és Horváth Ákos (Krekács Béla) megérkezik: ...Pesten mégiscsak jobb...

Szükség volna magnóra, a berregéshez. Magnó per pillanat nincsen, úgyhogy Banda Lajosék az elképzelt, egyre erősödő zajt igyekeznek - a rendezői utasítás szerint egyre inkább összehajolva - túlkiabálni. (Üvöltöztök egymás fejébe. ) Banda: A Papi Jóskának motorbiciklije lett, vagy mi? Arra a kis időre vett magának? Krekács: Ez a Szabó Jani bácsi. Nyírja a ház előtt a füvet. Innen indul a jelenet - és eljut Babits meg az Esti kérdés (fű, kiszárad, újranő) magasságáig. Csak egy kicsit másképpen. (És közben finoman megszólal a titokzatos leitmotiv. Banda: Most tulajdonképpen mit is mesélt neked a faterod, hogy nem köszöntek a Herner Ferike muterjának?)

Állni. Lépni. (Élni)

Orosz Róbert azt kérdezi, akkor most merre lakik a Papi Jóska meg a Szabó Jani bácsi: Hova nézünk, honnan jön a hang? Aztán fölveti, hogy a dialógus közben muszáj-e mindig állni . Muszáj. Kelemen Zoli úgy érvel, hogy nincs időtök semmiféle cselekvésre. Ez a három ember folyamatosan hat egymásra: Banda Lajost a sztori érdekli, Krekácsot a mögöttes - a szemünk láttára születnek meg a teóriái -, Pityu meg kimondja, hogy szar az életünk . Szabados Misi: Ha nem csinálok semmit, azt is ki kell találni. Orosz Róbert szerint mindenekelőtt meg kell tanulni a szöveget: Hogy mi is élvezzük.

Tudod te, ki a faterom?

Még mindig kedd, november 10-e. Szünet után, fél öt múlt öt perccel. 4. jelenet. Időben megint a múlt. Iskolai folyosó. Béla, Pityu, Lajos játszanak. Herner Ferike érkezik, Béla vezetésével megtréfálják. (Vagyis a színészek - az árokparti jelenhez képest - nem az apjuk, hanem a saját gyerek-énjük képében jelennek meg. A nézőnek majd segít a jelmez. Herner Ferike az Herner Ferike: Borbiró Andris.) A megtréfálás némajáték lesz - a pillanatról pillanatra fölépített, precíz koreografálás következik. Van a jojó. (Mint az édenkert almája, de ez most mindegy.) A jojó Krekácsé, csak ő tudja, hogyan kell bánni vele; Banda és Herda ügyetlenkedik. Ebbe a képbe lép be Herner Ferike. Krekács úgy tesz, mintha fölkínálná neki a játékot. Aztán gyomorszájon vágja. Aztán a pokol. Kelemen Zoli: Édes kölyköket látok, akikből pár perc múlva vadállat lesz. Herner Ferike a földön. A némajátéknak vége, Herner Ferike kérdez: Tudod te, ki a faterom?

Mindenki azonnal elfoglalja a helyét, a színészek kezében példány. A játéktérben praktikus díszletjelzés. Balra fotel, benne a rendőr - Endrődy Krisztián -, előtte tévékészülék. Kelemen Zoli azt mondja, a képernyő úgy működik majd, mint valami üres képkeret (bámuljuk a semmit ), esetleg a veszekedés-áriák közben akaratlanul és ironikusan családifotó-pózban összehajló Hernerék tűnnek föl benne időről időre. Jobbra asztal, székek; középen fogas, rajta a rendőri egyenruha, alatta papucs a családfőnek (ez utóbbiakat egyelőre csak elképzeljük). Az egyenruhát, azt nem. Azt nem bánthatja a feleség.

Kapok új sanszot

Az átvezető zene továbbra is Dévényi Ádámé, de most nem Börcsök Enikő, hanem Jordán Adél - naivan bölcs, bölcsen naiv - hangján szól, hogy (...) de ha van igazság, vagy lélekvándorlás, kapok új sanszot, és bizonyítom, hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes. Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett (...) A rendező a bevezető zene alatt némajátékot kér: Improvizálunk. Családi életkép. Apa bambul, anya kényszeresen takarít. Éva, majd lesz nálad törlőrongy. Most használj akár papír zsebkendőt. Amikor a férjed hazajön és leül a tévé elé, te takarítasz: azzal demonstrálod, hogy élsz. Működik az önvédelmi mechanizmusod. Havonta egyszer ki kell adnod magadból a keserűséget: ez az a nap. Nem csináljuk készre, de ezek legyenek az irányok. Éva, kikapcsolod a készüléket, Krisztián ugyanabból a reflexből visszakapcsolja. Aztán megint és megint. Begyakorolt anti-családi idill.

Azt akarod, hogy rád figyeljen

A szereplők most kezdik birtokba venni a teret. Furcsa érzés: a jelenetnek a legeslegelső, előzmények nélküli pillanattól tapintható levegője, atmoszférája van. A rendőrfeleség szerepében Bálint Éva alig érzékelhetően biceg: megsérült a lába a kb. negyedórája véget ért Anconai szerelmesek-előadásban; talán nem lesz nagyobb baj. A zene és a némajáték véget ér, az asszony szólal meg először: Nem köszönnek, érted? Rendezői instrukció: (Előbb kikapcsolod a tévét. Azt akarod, hogy rád figyeljen. Krisztián visszakapcsolja. )

Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy

Rendőr: Ha nem, hát nem, mit akarsz tőlük. Idegenek vagyunk nekik. Asszony: Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy. Rendőr: Az vagyok, most mit csináljak. (...) Asszony: Azért, mert rendőr vagy. Azért félnek tőlem, mert tőled félnek, mert rendőr vagy. (...) Asszony: De így sem lehet. Nekem is kell valami élet. Reggel a bolt, utána a mosások, meg a gyerekkel az a hülye számtan. Olyan hülye számtanból, hogy egy óra alatt se fog föl semmit. Ebből is rendőr lesz, az biztos. Rendőr: Most mit nyírsz? Én egy semmi vagyok? Szerinted én semmi vagyok, mert rendőr? Azért? (...)

Srófolódik, srófolódik. A rendőr (körzeti megbízott, különben a Herner Ferike faterja) nem érti, hogy tulajdonképpen mi baja van a feleségének. Amikor elég a baja neki is. (Lásd! feszkó.)

Azt kellene lekottázni

És most azt kellene lekottázni, hogy ez a két szólam hogyan vált át (a rendezői instrukció szerint) érvelésből zsigeri feszültségbe; hogy a szövegből kihámozott lelkiállapot-változást hogyan készíti elő, erősíti meg, teszi láthatóvá egy-egy mozdulat, egy-egy gesztus (a rendező kéri, esetleg a színész ajánlja, kipróbálják így is, úgy is). Vagy fordítva: a mozdulat, a gesztus hogyan mutat rá a lelkiállapotra. A jelen a múltra. A jövőre. (Az irányok folyton ide-oda fordulnak.) És egyáltalán: hogy a díszlet, a kellékek, a közlekedésrendészeti utasítások miképpen hatnak a jelentésre - amelynek persze majd a nézőben kell megképződnie. Jelenetről jelenetre; de főleg az előadásra - mint egészre - rálátva, visszanézve. De ebben a pillanatban csak a jelen(et) van. A hatodik, a rendőr házában. Közben viszont - kívülről legalábbis - nem lehet eltekinteni attól a kérdéstől, hogy miféle helye, szerepe van/lesz mindennek az előadás-egészben. (Arról nem beszélve, hogy van egyszer a puszta dialógusokban létező drámaszöveg - mint teljes világ. Aztán van a drámaszöveg - mint kályha. Mint egy - fontos, de mégiscsak egy - eleme az előadásnak. Mindig annak, amely készül éppen. Ráadásul mozaik-kirakósan . Kinn is. Benn is. Jaj, de. Nagyon. Boldog.)

De így nem lehet élni, így nem, sikoltja az asszony a férje arcába, amikor Herner Ferike (a rendőr fia) az iskolából megérkezik. Balról belépked Borbiró András. Megáll. Nincs mása, csak az elkerekedett szeme. A lemondó válla. Meg az esetlen aktatáskája. Csönd. Aztán Éva elneveti a végét - ...így nem lehet élni... Szünet. Éjfél van. Csak így lehet.

Pesten mégiscsak jobb

A Herner Ferike-társulat próbál egyet szombaton is (6., 8. jelenet).

Aztán legközelebb kedden találkozunk: November 10-e, délután három óra. Márkus Emília Színpad. 3. jelenet. Újra a jelenben. (A második jelenet a múltban játszódik: amikor id. Herda, id. Banda és id. Krekács nem köszön a Herner Ferike muterjának. Fontos, hogy a két generáció tagjait mindkét idősíkban ugyanazok a színészek - Orosz Róbert, Horváth Ákos, Szaba-dos Mihály - játsszák.) De most tényleg vissza a (színpadi) jelenbe. Szerzői- dramaturgi instrukció: Utca. A férfiak kaparják az árkot. Berregést hallanak.

A próbateremben Szabados Misi az első. Fennhangon olvassa a szerepét (Herda Pityu), amíg Orosz Róbert (Banda Lajos) és Horváth Ákos (Krekács Béla) megérkezik: ...Pesten mégiscsak jobb...

Szükség volna magnóra, a berregéshez. Magnó per pillanat nincsen, úgyhogy Banda Lajosék az elképzelt, egyre erősödő zajt igyekeznek - a rendezői utasítás szerint egyre inkább összehajolva - túlkiabálni. (Üvöltöztök egymás fejébe. ) Banda: A Papi Jóskának motorbiciklije lett, vagy mi? Arra a kis időre vett magának? Krekács: Ez a Szabó Jani bácsi. Nyírja a ház előtt a füvet. Innen indul a jelenet - és eljut Babits meg az Esti kérdés (fű, kiszárad, újranő) magasságáig. Csak egy kicsit másképpen. (És közben finoman megszólal a titokzatos leitmotiv. Banda: Most tulajdonképpen mit is mesélt neked a faterod, hogy nem köszöntek a Herner Ferike muterjának?)

Állni. Lépni. (Élni)

Orosz Róbert azt kérdezi, akkor most merre lakik a Papi Jóska meg a Szabó Jani bácsi: Hova nézünk, honnan jön a hang? Aztán fölveti, hogy a dialógus közben muszáj-e mindig állni . Muszáj. Kelemen Zoli úgy érvel, hogy nincs időtök semmiféle cselekvésre. Ez a három ember folyamatosan hat egymásra: Banda Lajost a sztori érdekli, Krekácsot a mögöttes - a szemünk láttára születnek meg a teóriái -, Pityu meg kimondja, hogy szar az életünk . Szabados Misi: Ha nem csinálok semmit, azt is ki kell találni. Orosz Róbert szerint mindenekelőtt meg kell tanulni a szöveget: Hogy mi is élvezzük.

Tudod te, ki a faterom?

Még mindig kedd, november 10-e. Szünet után, fél öt múlt öt perccel. 4. jelenet. Időben megint a múlt. Iskolai folyosó. Béla, Pityu, Lajos játszanak. Herner Ferike érkezik, Béla vezetésével megtréfálják. (Vagyis a színészek - az árokparti jelenhez képest - nem az apjuk, hanem a saját gyerek-énjük képében jelennek meg. A nézőnek majd segít a jelmez. Herner Ferike az Herner Ferike: Borbiró Andris.) A megtréfálás némajáték lesz - a pillanatról pillanatra fölépített, precíz koreografálás következik. Van a jojó. (Mint az édenkert almája, de ez most mindegy.) A jojó Krekácsé, csak ő tudja, hogyan kell bánni vele; Banda és Herda ügyetlenkedik. Ebbe a képbe lép be Herner Ferike. Krekács úgy tesz, mintha fölkínálná neki a játékot. Aztán gyomorszájon vágja. Aztán a pokol. Kelemen Zoli: Édes kölyköket látok, akikből pár perc múlva vadállat lesz. Herner Ferike a földön. A némajátéknak vége, Herner Ferike kérdez: Tudod te, ki a faterom?

Mindenki azonnal elfoglalja a helyét, a színészek kezében példány. A játéktérben praktikus díszletjelzés. Balra fotel, benne a rendőr - Endrődy Krisztián -, előtte tévékészülék. Kelemen Zoli azt mondja, a képernyő úgy működik majd, mint valami üres képkeret (bámuljuk a semmit ), esetleg a veszekedés-áriák közben akaratlanul és ironikusan családifotó-pózban összehajló Hernerék tűnnek föl benne időről időre. Jobbra asztal, székek; középen fogas, rajta a rendőri egyenruha, alatta papucs a családfőnek (ez utóbbiakat egyelőre csak elképzeljük). Az egyenruhát, azt nem. Azt nem bánthatja a feleség.

Kapok új sanszot

Az átvezető zene továbbra is Dévényi Ádámé, de most nem Börcsök Enikő, hanem Jordán Adél - naivan bölcs, bölcsen naiv - hangján szól, hogy (...) de ha van igazság, vagy lélekvándorlás, kapok új sanszot, és bizonyítom, hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes. Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett (...) A rendező a bevezető zene alatt némajátékot kér: Improvizálunk. Családi életkép. Apa bambul, anya kényszeresen takarít. Éva, majd lesz nálad törlőrongy. Most használj akár papír zsebkendőt. Amikor a férjed hazajön és leül a tévé elé, te takarítasz: azzal demonstrálod, hogy élsz. Működik az önvédelmi mechanizmusod. Havonta egyszer ki kell adnod magadból a keserűséget: ez az a nap. Nem csináljuk készre, de ezek legyenek az irányok. Éva, kikapcsolod a készüléket, Krisztián ugyanabból a reflexből visszakapcsolja. Aztán megint és megint. Begyakorolt anti-családi idill.

Azt akarod, hogy rád figyeljen

A szereplők most kezdik birtokba venni a teret. Furcsa érzés: a jelenetnek a legeslegelső, előzmények nélküli pillanattól tapintható levegője, atmoszférája van. A rendőrfeleség szerepében Bálint Éva alig érzékelhetően biceg: megsérült a lába a kb. negyedórája véget ért Anconai szerelmesek-előadásban; talán nem lesz nagyobb baj. A zene és a némajáték véget ér, az asszony szólal meg először: Nem köszönnek, érted? Rendezői instrukció: (Előbb kikapcsolod a tévét. Azt akarod, hogy rád figyeljen. Krisztián visszakapcsolja. )

Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy

Rendőr: Ha nem, hát nem, mit akarsz tőlük. Idegenek vagyunk nekik. Asszony: Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy. Rendőr: Az vagyok, most mit csináljak. (...) Asszony: Azért, mert rendőr vagy. Azért félnek tőlem, mert tőled félnek, mert rendőr vagy. (...) Asszony: De így sem lehet. Nekem is kell valami élet. Reggel a bolt, utána a mosások, meg a gyerekkel az a hülye számtan. Olyan hülye számtanból, hogy egy óra alatt se fog föl semmit. Ebből is rendőr lesz, az biztos. Rendőr: Most mit nyírsz? Én egy semmi vagyok? Szerinted én semmi vagyok, mert rendőr? Azért? (...)

Srófolódik, srófolódik. A rendőr (körzeti megbízott, különben a Herner Ferike faterja) nem érti, hogy tulajdonképpen mi baja van a feleségének. Amikor elég a baja neki is. (Lásd! feszkó.)

Azt kellene lekottázni

És most azt kellene lekottázni, hogy ez a két szólam hogyan vált át (a rendezői instrukció szerint) érvelésből zsigeri feszültségbe; hogy a szövegből kihámozott lelkiállapot-változást hogyan készíti elő, erősíti meg, teszi láthatóvá egy-egy mozdulat, egy-egy gesztus (a rendező kéri, esetleg a színész ajánlja, kipróbálják így is, úgy is). Vagy fordítva: a mozdulat, a gesztus hogyan mutat rá a lelkiállapotra. A jelen a múltra. A jövőre. (Az irányok folyton ide-oda fordulnak.) És egyáltalán: hogy a díszlet, a kellékek, a közlekedésrendészeti utasítások miképpen hatnak a jelentésre - amelynek persze majd a nézőben kell megképződnie. Jelenetről jelenetre; de főleg az előadásra - mint egészre - rálátva, visszanézve. De ebben a pillanatban csak a jelen(et) van. A hatodik, a rendőr házában. Közben viszont - kívülről legalábbis - nem lehet eltekinteni attól a kérdéstől, hogy miféle helye, szerepe van/lesz mindennek az előadás-egészben. (Arról nem beszélve, hogy van egyszer a puszta dialógusokban létező drámaszöveg - mint teljes világ. Aztán van a drámaszöveg - mint kályha. Mint egy - fontos, de mégiscsak egy - eleme az előadásnak. Mindig annak, amely készül éppen. Ráadásul mozaik-kirakósan . Kinn is. Benn is. Jaj, de. Nagyon. Boldog.)

De így nem lehet élni, így nem, sikoltja az asszony a férje arcába, amikor Herner Ferike (a rendőr fia) az iskolából megérkezik. Balról belépked Borbiró András. Megáll. Nincs mása, csak az elkerekedett szeme. A lemondó válla. Meg az esetlen aktatáskája. Csönd. Aztán Éva elneveti a végét - ...így nem lehet élni... Szünet. Éjfél van. Csak így lehet.

Pesten mégiscsak jobb

A Herner Ferike-társulat próbál egyet szombaton is (6., 8. jelenet).

Aztán legközelebb kedden találkozunk: November 10-e, délután három óra. Márkus Emília Színpad. 3. jelenet. Újra a jelenben. (A második jelenet a múltban játszódik: amikor id. Herda, id. Banda és id. Krekács nem köszön a Herner Ferike muterjának. Fontos, hogy a két generáció tagjait mindkét idősíkban ugyanazok a színészek - Orosz Róbert, Horváth Ákos, Szaba-dos Mihály - játsszák.) De most tényleg vissza a (színpadi) jelenbe. Szerzői- dramaturgi instrukció: Utca. A férfiak kaparják az árkot. Berregést hallanak.

A próbateremben Szabados Misi az első. Fennhangon olvassa a szerepét (Herda Pityu), amíg Orosz Róbert (Banda Lajos) és Horváth Ákos (Krekács Béla) megérkezik: ...Pesten mégiscsak jobb...

Szükség volna magnóra, a berregéshez. Magnó per pillanat nincsen, úgyhogy Banda Lajosék az elképzelt, egyre erősödő zajt igyekeznek - a rendezői utasítás szerint egyre inkább összehajolva - túlkiabálni. (Üvöltöztök egymás fejébe. ) Banda: A Papi Jóskának motorbiciklije lett, vagy mi? Arra a kis időre vett magának? Krekács: Ez a Szabó Jani bácsi. Nyírja a ház előtt a füvet. Innen indul a jelenet - és eljut Babits meg az Esti kérdés (fű, kiszárad, újranő) magasságáig. Csak egy kicsit másképpen. (És közben finoman megszólal a titokzatos leitmotiv. Banda: Most tulajdonképpen mit is mesélt neked a faterod, hogy nem köszöntek a Herner Ferike muterjának?)

Állni. Lépni. (Élni)

Orosz Róbert azt kérdezi, akkor most merre lakik a Papi Jóska meg a Szabó Jani bácsi: Hova nézünk, honnan jön a hang? Aztán fölveti, hogy a dialógus közben muszáj-e mindig állni . Muszáj. Kelemen Zoli úgy érvel, hogy nincs időtök semmiféle cselekvésre. Ez a három ember folyamatosan hat egymásra: Banda Lajost a sztori érdekli, Krekácsot a mögöttes - a szemünk láttára születnek meg a teóriái -, Pityu meg kimondja, hogy szar az életünk . Szabados Misi: Ha nem csinálok semmit, azt is ki kell találni. Orosz Róbert szerint mindenekelőtt meg kell tanulni a szöveget: Hogy mi is élvezzük.

Tudod te, ki a faterom?

Még mindig kedd, november 10-e. Szünet után, fél öt múlt öt perccel. 4. jelenet. Időben megint a múlt. Iskolai folyosó. Béla, Pityu, Lajos játszanak. Herner Ferike érkezik, Béla vezetésével megtréfálják. (Vagyis a színészek - az árokparti jelenhez képest - nem az apjuk, hanem a saját gyerek-énjük képében jelennek meg. A nézőnek majd segít a jelmez. Herner Ferike az Herner Ferike: Borbiró Andris.) A megtréfálás némajáték lesz - a pillanatról pillanatra fölépített, precíz koreografálás következik. Van a jojó. (Mint az édenkert almája, de ez most mindegy.) A jojó Krekácsé, csak ő tudja, hogyan kell bánni vele; Banda és Herda ügyetlenkedik. Ebbe a képbe lép be Herner Ferike. Krekács úgy tesz, mintha fölkínálná neki a játékot. Aztán gyomorszájon vágja. Aztán a pokol. Kelemen Zoli: Édes kölyköket látok, akikből pár perc múlva vadállat lesz. Herner Ferike a földön. A némajátéknak vége, Herner Ferike kérdez: Tudod te, ki a faterom?

Kapok új sanszot

Az átvezető zene továbbra is Dévényi Ádámé, de most nem Börcsök Enikő, hanem Jordán Adél - naivan bölcs, bölcsen naiv - hangján szól, hogy (...) de ha van igazság, vagy lélekvándorlás, kapok új sanszot, és bizonyítom, hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes. Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett (...) A rendező a bevezető zene alatt némajátékot kér: Improvizálunk. Családi életkép. Apa bambul, anya kényszeresen takarít. Éva, majd lesz nálad törlőrongy. Most használj akár papír zsebkendőt. Amikor a férjed hazajön és leül a tévé elé, te takarítasz: azzal demonstrálod, hogy élsz. Működik az önvédelmi mechanizmusod. Havonta egyszer ki kell adnod magadból a keserűséget: ez az a nap. Nem csináljuk készre, de ezek legyenek az irányok. Éva, kikapcsolod a készüléket, Krisztián ugyanabból a reflexből visszakapcsolja. Aztán megint és megint. Begyakorolt anti-családi idill.

Azt akarod, hogy rád figyeljen

A szereplők most kezdik birtokba venni a teret. Furcsa érzés: a jelenetnek a legeslegelső, előzmények nélküli pillanattól tapintható levegője, atmoszférája van. A rendőrfeleség szerepében Bálint Éva alig érzékelhetően biceg: megsérült a lába a kb. negyedórája véget ért Anconai szerelmesek-előadásban; talán nem lesz nagyobb baj. A zene és a némajáték véget ér, az asszony szólal meg először: Nem köszönnek, érted? Rendezői instrukció: (Előbb kikapcsolod a tévét. Azt akarod, hogy rád figyeljen. Krisztián visszakapcsolja. )

Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy

Rendőr: Ha nem, hát nem, mit akarsz tőlük. Idegenek vagyunk nekik. Asszony: Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy. Rendőr: Az vagyok, most mit csináljak. (...) Asszony: Azért, mert rendőr vagy. Azért félnek tőlem, mert tőled félnek, mert rendőr vagy. (...) Asszony: De így sem lehet. Nekem is kell valami élet. Reggel a bolt, utána a mosások, meg a gyerekkel az a hülye számtan. Olyan hülye számtanból, hogy egy óra alatt se fog föl semmit. Ebből is rendőr lesz, az biztos. Rendőr: Most mit nyírsz? Én egy semmi vagyok? Szerinted én semmi vagyok, mert rendőr? Azért? (...)

Srófolódik, srófolódik. A rendőr (körzeti megbízott, különben a Herner Ferike faterja) nem érti, hogy tulajdonképpen mi baja van a feleségének. Amikor elég a baja neki is. (Lásd! feszkó.)

Azt kellene lekottázni

És most azt kellene lekottázni, hogy ez a két szólam hogyan vált át (a rendezői instrukció szerint) érvelésből zsigeri feszültségbe; hogy a szövegből kihámozott lelkiállapot-változást hogyan készíti elő, erősíti meg, teszi láthatóvá egy-egy mozdulat, egy-egy gesztus (a rendező kéri, esetleg a színész ajánlja, kipróbálják így is, úgy is). Vagy fordítva: a mozdulat, a gesztus hogyan mutat rá a lelkiállapotra. A jelen a múltra. A jövőre. (Az irányok folyton ide-oda fordulnak.) És egyáltalán: hogy a díszlet, a kellékek, a közlekedésrendészeti utasítások miképpen hatnak a jelentésre - amelynek persze majd a nézőben kell megképződnie. Jelenetről jelenetre; de főleg az előadásra - mint egészre - rálátva, visszanézve. De ebben a pillanatban csak a jelen(et) van. A hatodik, a rendőr házában. Közben viszont - kívülről legalábbis - nem lehet eltekinteni attól a kérdéstől, hogy miféle helye, szerepe van/lesz mindennek az előadás-egészben. (Arról nem beszélve, hogy van egyszer a puszta dialógusokban létező drámaszöveg - mint teljes világ. Aztán van a drámaszöveg - mint kályha. Mint egy - fontos, de mégiscsak egy - eleme az előadásnak. Mindig annak, amely készül éppen. Ráadásul mozaik-kirakósan . Kinn is. Benn is. Jaj, de. Nagyon. Boldog.)

De így nem lehet élni, így nem, sikoltja az asszony a férje arcába, amikor Herner Ferike (a rendőr fia) az iskolából megérkezik. Balról belépked Borbiró András. Megáll. Nincs mása, csak az elkerekedett szeme. A lemondó válla. Meg az esetlen aktatáskája. Csönd. Aztán Éva elneveti a végét - ...így nem lehet élni... Szünet. Éjfél van. Csak így lehet.

Pesten mégiscsak jobb

A Herner Ferike-társulat próbál egyet szombaton is (6., 8. jelenet).

Aztán legközelebb kedden találkozunk: November 10-e, délután három óra. Márkus Emília Színpad. 3. jelenet. Újra a jelenben. (A második jelenet a múltban játszódik: amikor id. Herda, id. Banda és id. Krekács nem köszön a Herner Ferike muterjának. Fontos, hogy a két generáció tagjait mindkét idősíkban ugyanazok a színészek - Orosz Róbert, Horváth Ákos, Szaba-dos Mihály - játsszák.) De most tényleg vissza a (színpadi) jelenbe. Szerzői- dramaturgi instrukció: Utca. A férfiak kaparják az árkot. Berregést hallanak.

A próbateremben Szabados Misi az első. Fennhangon olvassa a szerepét (Herda Pityu), amíg Orosz Róbert (Banda Lajos) és Horváth Ákos (Krekács Béla) megérkezik: ...Pesten mégiscsak jobb...

Szükség volna magnóra, a berregéshez. Magnó per pillanat nincsen, úgyhogy Banda Lajosék az elképzelt, egyre erősödő zajt igyekeznek - a rendezői utasítás szerint egyre inkább összehajolva - túlkiabálni. (Üvöltöztök egymás fejébe. ) Banda: A Papi Jóskának motorbiciklije lett, vagy mi? Arra a kis időre vett magának? Krekács: Ez a Szabó Jani bácsi. Nyírja a ház előtt a füvet. Innen indul a jelenet - és eljut Babits meg az Esti kérdés (fű, kiszárad, újranő) magasságáig. Csak egy kicsit másképpen. (És közben finoman megszólal a titokzatos leitmotiv. Banda: Most tulajdonképpen mit is mesélt neked a faterod, hogy nem köszöntek a Herner Ferike muterjának?)

Állni. Lépni. (Élni)

Orosz Róbert azt kérdezi, akkor most merre lakik a Papi Jóska meg a Szabó Jani bácsi: Hova nézünk, honnan jön a hang? Aztán fölveti, hogy a dialógus közben muszáj-e mindig állni . Muszáj. Kelemen Zoli úgy érvel, hogy nincs időtök semmiféle cselekvésre. Ez a három ember folyamatosan hat egymásra: Banda Lajost a sztori érdekli, Krekácsot a mögöttes - a szemünk láttára születnek meg a teóriái -, Pityu meg kimondja, hogy szar az életünk . Szabados Misi: Ha nem csinálok semmit, azt is ki kell találni. Orosz Róbert szerint mindenekelőtt meg kell tanulni a szöveget: Hogy mi is élvezzük.

Tudod te, ki a faterom?

Még mindig kedd, november 10-e. Szünet után, fél öt múlt öt perccel. 4. jelenet. Időben megint a múlt. Iskolai folyosó. Béla, Pityu, Lajos játszanak. Herner Ferike érkezik, Béla vezetésével megtréfálják. (Vagyis a színészek - az árokparti jelenhez képest - nem az apjuk, hanem a saját gyerek-énjük képében jelennek meg. A nézőnek majd segít a jelmez. Herner Ferike az Herner Ferike: Borbiró Andris.) A megtréfálás némajáték lesz - a pillanatról pillanatra fölépített, precíz koreografálás következik. Van a jojó. (Mint az édenkert almája, de ez most mindegy.) A jojó Krekácsé, csak ő tudja, hogyan kell bánni vele; Banda és Herda ügyetlenkedik. Ebbe a képbe lép be Herner Ferike. Krekács úgy tesz, mintha fölkínálná neki a játékot. Aztán gyomorszájon vágja. Aztán a pokol. Kelemen Zoli: Édes kölyköket látok, akikből pár perc múlva vadállat lesz. Herner Ferike a földön. A némajátéknak vége, Herner Ferike kérdez: Tudod te, ki a faterom?

Kapok új sanszot

Az átvezető zene továbbra is Dévényi Ádámé, de most nem Börcsök Enikő, hanem Jordán Adél - naivan bölcs, bölcsen naiv - hangján szól, hogy (...) de ha van igazság, vagy lélekvándorlás, kapok új sanszot, és bizonyítom, hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes. Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett (...) A rendező a bevezető zene alatt némajátékot kér: Improvizálunk. Családi életkép. Apa bambul, anya kényszeresen takarít. Éva, majd lesz nálad törlőrongy. Most használj akár papír zsebkendőt. Amikor a férjed hazajön és leül a tévé elé, te takarítasz: azzal demonstrálod, hogy élsz. Működik az önvédelmi mechanizmusod. Havonta egyszer ki kell adnod magadból a keserűséget: ez az a nap. Nem csináljuk készre, de ezek legyenek az irányok. Éva, kikapcsolod a készüléket, Krisztián ugyanabból a reflexből visszakapcsolja. Aztán megint és megint. Begyakorolt anti-családi idill.

Azt akarod, hogy rád figyeljen

A szereplők most kezdik birtokba venni a teret. Furcsa érzés: a jelenetnek a legeslegelső, előzmények nélküli pillanattól tapintható levegője, atmoszférája van. A rendőrfeleség szerepében Bálint Éva alig érzékelhetően biceg: megsérült a lába a kb. negyedórája véget ért Anconai szerelmesek-előadásban; talán nem lesz nagyobb baj. A zene és a némajáték véget ér, az asszony szólal meg először: Nem köszönnek, érted? Rendezői instrukció: (Előbb kikapcsolod a tévét. Azt akarod, hogy rád figyeljen. Krisztián visszakapcsolja. )

Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy

Rendőr: Ha nem, hát nem, mit akarsz tőlük. Idegenek vagyunk nekik. Asszony: Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy. Rendőr: Az vagyok, most mit csináljak. (...) Asszony: Azért, mert rendőr vagy. Azért félnek tőlem, mert tőled félnek, mert rendőr vagy. (...) Asszony: De így sem lehet. Nekem is kell valami élet. Reggel a bolt, utána a mosások, meg a gyerekkel az a hülye számtan. Olyan hülye számtanból, hogy egy óra alatt se fog föl semmit. Ebből is rendőr lesz, az biztos. Rendőr: Most mit nyírsz? Én egy semmi vagyok? Szerinted én semmi vagyok, mert rendőr? Azért? (...)

Srófolódik, srófolódik. A rendőr (körzeti megbízott, különben a Herner Ferike faterja) nem érti, hogy tulajdonképpen mi baja van a feleségének. Amikor elég a baja neki is. (Lásd! feszkó.)

Azt kellene lekottázni

És most azt kellene lekottázni, hogy ez a két szólam hogyan vált át (a rendezői instrukció szerint) érvelésből zsigeri feszültségbe; hogy a szövegből kihámozott lelkiállapot-változást hogyan készíti elő, erősíti meg, teszi láthatóvá egy-egy mozdulat, egy-egy gesztus (a rendező kéri, esetleg a színész ajánlja, kipróbálják így is, úgy is). Vagy fordítva: a mozdulat, a gesztus hogyan mutat rá a lelkiállapotra. A jelen a múltra. A jövőre. (Az irányok folyton ide-oda fordulnak.) És egyáltalán: hogy a díszlet, a kellékek, a közlekedésrendészeti utasítások miképpen hatnak a jelentésre - amelynek persze majd a nézőben kell megképződnie. Jelenetről jelenetre; de főleg az előadásra - mint egészre - rálátva, visszanézve. De ebben a pillanatban csak a jelen(et) van. A hatodik, a rendőr házában. Közben viszont - kívülről legalábbis - nem lehet eltekinteni attól a kérdéstől, hogy miféle helye, szerepe van/lesz mindennek az előadás-egészben. (Arról nem beszélve, hogy van egyszer a puszta dialógusokban létező drámaszöveg - mint teljes világ. Aztán van a drámaszöveg - mint kályha. Mint egy - fontos, de mégiscsak egy - eleme az előadásnak. Mindig annak, amely készül éppen. Ráadásul mozaik-kirakósan . Kinn is. Benn is. Jaj, de. Nagyon. Boldog.)

De így nem lehet élni, így nem, sikoltja az asszony a férje arcába, amikor Herner Ferike (a rendőr fia) az iskolából megérkezik. Balról belépked Borbiró András. Megáll. Nincs mása, csak az elkerekedett szeme. A lemondó válla. Meg az esetlen aktatáskája. Csönd. Aztán Éva elneveti a végét - ...így nem lehet élni... Szünet. Éjfél van. Csak így lehet.

Pesten mégiscsak jobb

A Herner Ferike-társulat próbál egyet szombaton is (6., 8. jelenet).

Aztán legközelebb kedden találkozunk: November 10-e, délután három óra. Márkus Emília Színpad. 3. jelenet. Újra a jelenben. (A második jelenet a múltban játszódik: amikor id. Herda, id. Banda és id. Krekács nem köszön a Herner Ferike muterjának. Fontos, hogy a két generáció tagjait mindkét idősíkban ugyanazok a színészek - Orosz Róbert, Horváth Ákos, Szaba-dos Mihály - játsszák.) De most tényleg vissza a (színpadi) jelenbe. Szerzői- dramaturgi instrukció: Utca. A férfiak kaparják az árkot. Berregést hallanak.

A próbateremben Szabados Misi az első. Fennhangon olvassa a szerepét (Herda Pityu), amíg Orosz Róbert (Banda Lajos) és Horváth Ákos (Krekács Béla) megérkezik: ...Pesten mégiscsak jobb...

Szükség volna magnóra, a berregéshez. Magnó per pillanat nincsen, úgyhogy Banda Lajosék az elképzelt, egyre erősödő zajt igyekeznek - a rendezői utasítás szerint egyre inkább összehajolva - túlkiabálni. (Üvöltöztök egymás fejébe. ) Banda: A Papi Jóskának motorbiciklije lett, vagy mi? Arra a kis időre vett magának? Krekács: Ez a Szabó Jani bácsi. Nyírja a ház előtt a füvet. Innen indul a jelenet - és eljut Babits meg az Esti kérdés (fű, kiszárad, újranő) magasságáig. Csak egy kicsit másképpen. (És közben finoman megszólal a titokzatos leitmotiv. Banda: Most tulajdonképpen mit is mesélt neked a faterod, hogy nem köszöntek a Herner Ferike muterjának?)

Állni. Lépni. (Élni)

Orosz Róbert azt kérdezi, akkor most merre lakik a Papi Jóska meg a Szabó Jani bácsi: Hova nézünk, honnan jön a hang? Aztán fölveti, hogy a dialógus közben muszáj-e mindig állni . Muszáj. Kelemen Zoli úgy érvel, hogy nincs időtök semmiféle cselekvésre. Ez a három ember folyamatosan hat egymásra: Banda Lajost a sztori érdekli, Krekácsot a mögöttes - a szemünk láttára születnek meg a teóriái -, Pityu meg kimondja, hogy szar az életünk . Szabados Misi: Ha nem csinálok semmit, azt is ki kell találni. Orosz Róbert szerint mindenekelőtt meg kell tanulni a szöveget: Hogy mi is élvezzük.

Tudod te, ki a faterom?

Még mindig kedd, november 10-e. Szünet után, fél öt múlt öt perccel. 4. jelenet. Időben megint a múlt. Iskolai folyosó. Béla, Pityu, Lajos játszanak. Herner Ferike érkezik, Béla vezetésével megtréfálják. (Vagyis a színészek - az árokparti jelenhez képest - nem az apjuk, hanem a saját gyerek-énjük képében jelennek meg. A nézőnek majd segít a jelmez. Herner Ferike az Herner Ferike: Borbiró Andris.) A megtréfálás némajáték lesz - a pillanatról pillanatra fölépített, precíz koreografálás következik. Van a jojó. (Mint az édenkert almája, de ez most mindegy.) A jojó Krekácsé, csak ő tudja, hogyan kell bánni vele; Banda és Herda ügyetlenkedik. Ebbe a képbe lép be Herner Ferike. Krekács úgy tesz, mintha fölkínálná neki a játékot. Aztán gyomorszájon vágja. Aztán a pokol. Kelemen Zoli: Édes kölyköket látok, akikből pár perc múlva vadállat lesz. Herner Ferike a földön. A némajátéknak vége, Herner Ferike kérdez: Tudod te, ki a faterom?

Kapok új sanszot

Az átvezető zene továbbra is Dévényi Ádámé, de most nem Börcsök Enikő, hanem Jordán Adél - naivan bölcs, bölcsen naiv - hangján szól, hogy (...) de ha van igazság, vagy lélekvándorlás, kapok új sanszot, és bizonyítom, hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes. Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett (...) A rendező a bevezető zene alatt némajátékot kér: Improvizálunk. Családi életkép. Apa bambul, anya kényszeresen takarít. Éva, majd lesz nálad törlőrongy. Most használj akár papír zsebkendőt. Amikor a férjed hazajön és leül a tévé elé, te takarítasz: azzal demonstrálod, hogy élsz. Működik az önvédelmi mechanizmusod. Havonta egyszer ki kell adnod magadból a keserűséget: ez az a nap. Nem csináljuk készre, de ezek legyenek az irányok. Éva, kikapcsolod a készüléket, Krisztián ugyanabból a reflexből visszakapcsolja. Aztán megint és megint. Begyakorolt anti-családi idill.

Azt akarod, hogy rád figyeljen

A szereplők most kezdik birtokba venni a teret. Furcsa érzés: a jelenetnek a legeslegelső, előzmények nélküli pillanattól tapintható levegője, atmoszférája van. A rendőrfeleség szerepében Bálint Éva alig érzékelhetően biceg: megsérült a lába a kb. negyedórája véget ért Anconai szerelmesek-előadásban; talán nem lesz nagyobb baj. A zene és a némajáték véget ér, az asszony szólal meg először: Nem köszönnek, érted? Rendezői instrukció: (Előbb kikapcsolod a tévét. Azt akarod, hogy rád figyeljen. Krisztián visszakapcsolja. )

Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy

Rendőr: Ha nem, hát nem, mit akarsz tőlük. Idegenek vagyunk nekik. Asszony: Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy. Rendőr: Az vagyok, most mit csináljak. (...) Asszony: Azért, mert rendőr vagy. Azért félnek tőlem, mert tőled félnek, mert rendőr vagy. (...) Asszony: De így sem lehet. Nekem is kell valami élet. Reggel a bolt, utána a mosások, meg a gyerekkel az a hülye számtan. Olyan hülye számtanból, hogy egy óra alatt se fog föl semmit. Ebből is rendőr lesz, az biztos. Rendőr: Most mit nyírsz? Én egy semmi vagyok? Szerinted én semmi vagyok, mert rendőr? Azért? (...)

Srófolódik, srófolódik. A rendőr (körzeti megbízott, különben a Herner Ferike faterja) nem érti, hogy tulajdonképpen mi baja van a feleségének. Amikor elég a baja neki is. (Lásd! feszkó.)

Azt kellene lekottázni

És most azt kellene lekottázni, hogy ez a két szólam hogyan vált át (a rendezői instrukció szerint) érvelésből zsigeri feszültségbe; hogy a szövegből kihámozott lelkiállapot-változást hogyan készíti elő, erősíti meg, teszi láthatóvá egy-egy mozdulat, egy-egy gesztus (a rendező kéri, esetleg a színész ajánlja, kipróbálják így is, úgy is). Vagy fordítva: a mozdulat, a gesztus hogyan mutat rá a lelkiállapotra. A jelen a múltra. A jövőre. (Az irányok folyton ide-oda fordulnak.) És egyáltalán: hogy a díszlet, a kellékek, a közlekedésrendészeti utasítások miképpen hatnak a jelentésre - amelynek persze majd a nézőben kell megképződnie. Jelenetről jelenetre; de főleg az előadásra - mint egészre - rálátva, visszanézve. De ebben a pillanatban csak a jelen(et) van. A hatodik, a rendőr házában. Közben viszont - kívülről legalábbis - nem lehet eltekinteni attól a kérdéstől, hogy miféle helye, szerepe van/lesz mindennek az előadás-egészben. (Arról nem beszélve, hogy van egyszer a puszta dialógusokban létező drámaszöveg - mint teljes világ. Aztán van a drámaszöveg - mint kályha. Mint egy - fontos, de mégiscsak egy - eleme az előadásnak. Mindig annak, amely készül éppen. Ráadásul mozaik-kirakósan . Kinn is. Benn is. Jaj, de. Nagyon. Boldog.)

De így nem lehet élni, így nem, sikoltja az asszony a férje arcába, amikor Herner Ferike (a rendőr fia) az iskolából megérkezik. Balról belépked Borbiró András. Megáll. Nincs mása, csak az elkerekedett szeme. A lemondó válla. Meg az esetlen aktatáskája. Csönd. Aztán Éva elneveti a végét - ...így nem lehet élni... Szünet. Éjfél van. Csak így lehet.

Pesten mégiscsak jobb

A Herner Ferike-társulat próbál egyet szombaton is (6., 8. jelenet).

Aztán legközelebb kedden találkozunk: November 10-e, délután három óra. Márkus Emília Színpad. 3. jelenet. Újra a jelenben. (A második jelenet a múltban játszódik: amikor id. Herda, id. Banda és id. Krekács nem köszön a Herner Ferike muterjának. Fontos, hogy a két generáció tagjait mindkét idősíkban ugyanazok a színészek - Orosz Róbert, Horváth Ákos, Szaba-dos Mihály - játsszák.) De most tényleg vissza a (színpadi) jelenbe. Szerzői- dramaturgi instrukció: Utca. A férfiak kaparják az árkot. Berregést hallanak.

A próbateremben Szabados Misi az első. Fennhangon olvassa a szerepét (Herda Pityu), amíg Orosz Róbert (Banda Lajos) és Horváth Ákos (Krekács Béla) megérkezik: ...Pesten mégiscsak jobb...

Szükség volna magnóra, a berregéshez. Magnó per pillanat nincsen, úgyhogy Banda Lajosék az elképzelt, egyre erősödő zajt igyekeznek - a rendezői utasítás szerint egyre inkább összehajolva - túlkiabálni. (Üvöltöztök egymás fejébe. ) Banda: A Papi Jóskának motorbiciklije lett, vagy mi? Arra a kis időre vett magának? Krekács: Ez a Szabó Jani bácsi. Nyírja a ház előtt a füvet. Innen indul a jelenet - és eljut Babits meg az Esti kérdés (fű, kiszárad, újranő) magasságáig. Csak egy kicsit másképpen. (És közben finoman megszólal a titokzatos leitmotiv. Banda: Most tulajdonképpen mit is mesélt neked a faterod, hogy nem köszöntek a Herner Ferike muterjának?)

Állni. Lépni. (Élni)

Orosz Róbert azt kérdezi, akkor most merre lakik a Papi Jóska meg a Szabó Jani bácsi: Hova nézünk, honnan jön a hang? Aztán fölveti, hogy a dialógus közben muszáj-e mindig állni . Muszáj. Kelemen Zoli úgy érvel, hogy nincs időtök semmiféle cselekvésre. Ez a három ember folyamatosan hat egymásra: Banda Lajost a sztori érdekli, Krekácsot a mögöttes - a szemünk láttára születnek meg a teóriái -, Pityu meg kimondja, hogy szar az életünk . Szabados Misi: Ha nem csinálok semmit, azt is ki kell találni. Orosz Róbert szerint mindenekelőtt meg kell tanulni a szöveget: Hogy mi is élvezzük.

Tudod te, ki a faterom?

Még mindig kedd, november 10-e. Szünet után, fél öt múlt öt perccel. 4. jelenet. Időben megint a múlt. Iskolai folyosó. Béla, Pityu, Lajos játszanak. Herner Ferike érkezik, Béla vezetésével megtréfálják. (Vagyis a színészek - az árokparti jelenhez képest - nem az apjuk, hanem a saját gyerek-énjük képében jelennek meg. A nézőnek majd segít a jelmez. Herner Ferike az Herner Ferike: Borbiró Andris.) A megtréfálás némajáték lesz - a pillanatról pillanatra fölépített, precíz koreografálás következik. Van a jojó. (Mint az édenkert almája, de ez most mindegy.) A jojó Krekácsé, csak ő tudja, hogyan kell bánni vele; Banda és Herda ügyetlenkedik. Ebbe a képbe lép be Herner Ferike. Krekács úgy tesz, mintha fölkínálná neki a játékot. Aztán gyomorszájon vágja. Aztán a pokol. Kelemen Zoli: Édes kölyköket látok, akikből pár perc múlva vadállat lesz. Herner Ferike a földön. A némajátéknak vége, Herner Ferike kérdez: Tudod te, ki a faterom?

Kapok új sanszot

Az átvezető zene továbbra is Dévényi Ádámé, de most nem Börcsök Enikő, hanem Jordán Adél - naivan bölcs, bölcsen naiv - hangján szól, hogy (...) de ha van igazság, vagy lélekvándorlás, kapok új sanszot, és bizonyítom, hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes. Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett (...) A rendező a bevezető zene alatt némajátékot kér: Improvizálunk. Családi életkép. Apa bambul, anya kényszeresen takarít. Éva, majd lesz nálad törlőrongy. Most használj akár papír zsebkendőt. Amikor a férjed hazajön és leül a tévé elé, te takarítasz: azzal demonstrálod, hogy élsz. Működik az önvédelmi mechanizmusod. Havonta egyszer ki kell adnod magadból a keserűséget: ez az a nap. Nem csináljuk készre, de ezek legyenek az irányok. Éva, kikapcsolod a készüléket, Krisztián ugyanabból a reflexből visszakapcsolja. Aztán megint és megint. Begyakorolt anti-családi idill.

Azt akarod, hogy rád figyeljen

A szereplők most kezdik birtokba venni a teret. Furcsa érzés: a jelenetnek a legeslegelső, előzmények nélküli pillanattól tapintható levegője, atmoszférája van. A rendőrfeleség szerepében Bálint Éva alig érzékelhetően biceg: megsérült a lába a kb. negyedórája véget ért Anconai szerelmesek-előadásban; talán nem lesz nagyobb baj. A zene és a némajáték véget ér, az asszony szólal meg először: Nem köszönnek, érted? Rendezői instrukció: (Előbb kikapcsolod a tévét. Azt akarod, hogy rád figyeljen. Krisztián visszakapcsolja. )

Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy

Rendőr: Ha nem, hát nem, mit akarsz tőlük. Idegenek vagyunk nekik. Asszony: Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy. Rendőr: Az vagyok, most mit csináljak. (...) Asszony: Azért, mert rendőr vagy. Azért félnek tőlem, mert tőled félnek, mert rendőr vagy. (...) Asszony: De így sem lehet. Nekem is kell valami élet. Reggel a bolt, utána a mosások, meg a gyerekkel az a hülye számtan. Olyan hülye számtanból, hogy egy óra alatt se fog föl semmit. Ebből is rendőr lesz, az biztos. Rendőr: Most mit nyírsz? Én egy semmi vagyok? Szerinted én semmi vagyok, mert rendőr? Azért? (...)

Srófolódik, srófolódik. A rendőr (körzeti megbízott, különben a Herner Ferike faterja) nem érti, hogy tulajdonképpen mi baja van a feleségének. Amikor elég a baja neki is. (Lásd! feszkó.)

Azt kellene lekottázni

És most azt kellene lekottázni, hogy ez a két szólam hogyan vált át (a rendezői instrukció szerint) érvelésből zsigeri feszültségbe; hogy a szövegből kihámozott lelkiállapot-változást hogyan készíti elő, erősíti meg, teszi láthatóvá egy-egy mozdulat, egy-egy gesztus (a rendező kéri, esetleg a színész ajánlja, kipróbálják így is, úgy is). Vagy fordítva: a mozdulat, a gesztus hogyan mutat rá a lelkiállapotra. A jelen a múltra. A jövőre. (Az irányok folyton ide-oda fordulnak.) És egyáltalán: hogy a díszlet, a kellékek, a közlekedésrendészeti utasítások miképpen hatnak a jelentésre - amelynek persze majd a nézőben kell megképződnie. Jelenetről jelenetre; de főleg az előadásra - mint egészre - rálátva, visszanézve. De ebben a pillanatban csak a jelen(et) van. A hatodik, a rendőr házában. Közben viszont - kívülről legalábbis - nem lehet eltekinteni attól a kérdéstől, hogy miféle helye, szerepe van/lesz mindennek az előadás-egészben. (Arról nem beszélve, hogy van egyszer a puszta dialógusokban létező drámaszöveg - mint teljes világ. Aztán van a drámaszöveg - mint kályha. Mint egy - fontos, de mégiscsak egy - eleme az előadásnak. Mindig annak, amely készül éppen. Ráadásul mozaik-kirakósan . Kinn is. Benn is. Jaj, de. Nagyon. Boldog.)

De így nem lehet élni, így nem, sikoltja az asszony a férje arcába, amikor Herner Ferike (a rendőr fia) az iskolából megérkezik. Balról belépked Borbiró András. Megáll. Nincs mása, csak az elkerekedett szeme. A lemondó válla. Meg az esetlen aktatáskája. Csönd. Aztán Éva elneveti a végét - ...így nem lehet élni... Szünet. Éjfél van. Csak így lehet.

Pesten mégiscsak jobb

A Herner Ferike-társulat próbál egyet szombaton is (6., 8. jelenet).

Aztán legközelebb kedden találkozunk: November 10-e, délután három óra. Márkus Emília Színpad. 3. jelenet. Újra a jelenben. (A második jelenet a múltban játszódik: amikor id. Herda, id. Banda és id. Krekács nem köszön a Herner Ferike muterjának. Fontos, hogy a két generáció tagjait mindkét idősíkban ugyanazok a színészek - Orosz Róbert, Horváth Ákos, Szaba-dos Mihály - játsszák.) De most tényleg vissza a (színpadi) jelenbe. Szerzői- dramaturgi instrukció: Utca. A férfiak kaparják az árkot. Berregést hallanak.

A próbateremben Szabados Misi az első. Fennhangon olvassa a szerepét (Herda Pityu), amíg Orosz Róbert (Banda Lajos) és Horváth Ákos (Krekács Béla) megérkezik: ...Pesten mégiscsak jobb...

Szükség volna magnóra, a berregéshez. Magnó per pillanat nincsen, úgyhogy Banda Lajosék az elképzelt, egyre erősödő zajt igyekeznek - a rendezői utasítás szerint egyre inkább összehajolva - túlkiabálni. (Üvöltöztök egymás fejébe. ) Banda: A Papi Jóskának motorbiciklije lett, vagy mi? Arra a kis időre vett magának? Krekács: Ez a Szabó Jani bácsi. Nyírja a ház előtt a füvet. Innen indul a jelenet - és eljut Babits meg az Esti kérdés (fű, kiszárad, újranő) magasságáig. Csak egy kicsit másképpen. (És közben finoman megszólal a titokzatos leitmotiv. Banda: Most tulajdonképpen mit is mesélt neked a faterod, hogy nem köszöntek a Herner Ferike muterjának?)

Állni. Lépni. (Élni)

Orosz Róbert azt kérdezi, akkor most merre lakik a Papi Jóska meg a Szabó Jani bácsi: Hova nézünk, honnan jön a hang? Aztán fölveti, hogy a dialógus közben muszáj-e mindig állni . Muszáj. Kelemen Zoli úgy érvel, hogy nincs időtök semmiféle cselekvésre. Ez a három ember folyamatosan hat egymásra: Banda Lajost a sztori érdekli, Krekácsot a mögöttes - a szemünk láttára születnek meg a teóriái -, Pityu meg kimondja, hogy szar az életünk . Szabados Misi: Ha nem csinálok semmit, azt is ki kell találni. Orosz Róbert szerint mindenekelőtt meg kell tanulni a szöveget: Hogy mi is élvezzük.

Tudod te, ki a faterom?

Még mindig kedd, november 10-e. Szünet után, fél öt múlt öt perccel. 4. jelenet. Időben megint a múlt. Iskolai folyosó. Béla, Pityu, Lajos játszanak. Herner Ferike érkezik, Béla vezetésével megtréfálják. (Vagyis a színészek - az árokparti jelenhez képest - nem az apjuk, hanem a saját gyerek-énjük képében jelennek meg. A nézőnek majd segít a jelmez. Herner Ferike az Herner Ferike: Borbiró Andris.) A megtréfálás némajáték lesz - a pillanatról pillanatra fölépített, precíz koreografálás következik. Van a jojó. (Mint az édenkert almája, de ez most mindegy.) A jojó Krekácsé, csak ő tudja, hogyan kell bánni vele; Banda és Herda ügyetlenkedik. Ebbe a képbe lép be Herner Ferike. Krekács úgy tesz, mintha fölkínálná neki a játékot. Aztán gyomorszájon vágja. Aztán a pokol. Kelemen Zoli: Édes kölyköket látok, akikből pár perc múlva vadállat lesz. Herner Ferike a földön. A némajátéknak vége, Herner Ferike kérdez: Tudod te, ki a faterom?

Az átvezető zene továbbra is Dévényi Ádámé, de most nem Börcsök Enikő, hanem Jordán Adél - naivan bölcs, bölcsen naiv - hangján szól, hogy (...) de ha van igazság, vagy lélekvándorlás, kapok új sanszot, és bizonyítom, hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes. Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett (...) A rendező a bevezető zene alatt némajátékot kér: Improvizálunk. Családi életkép. Apa bambul, anya kényszeresen takarít. Éva, majd lesz nálad törlőrongy. Most használj akár papír zsebkendőt. Amikor a férjed hazajön és leül a tévé elé, te takarítasz: azzal demonstrálod, hogy élsz. Működik az önvédelmi mechanizmusod. Havonta egyszer ki kell adnod magadból a keserűséget: ez az a nap. Nem csináljuk készre, de ezek legyenek az irányok. Éva, kikapcsolod a készüléket, Krisztián ugyanabból a reflexből visszakapcsolja. Aztán megint és megint. Begyakorolt anti-családi idill.

Azt akarod, hogy rád figyeljen

A szereplők most kezdik birtokba venni a teret. Furcsa érzés: a jelenetnek a legeslegelső, előzmények nélküli pillanattól tapintható levegője, atmoszférája van. A rendőrfeleség szerepében Bálint Éva alig érzékelhetően biceg: megsérült a lába a kb. negyedórája véget ért Anconai szerelmesek-előadásban; talán nem lesz nagyobb baj. A zene és a némajáték véget ér, az asszony szólal meg először: Nem köszönnek, érted? Rendezői instrukció: (Előbb kikapcsolod a tévét. Azt akarod, hogy rád figyeljen. Krisztián visszakapcsolja. )

Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy

Rendőr: Ha nem, hát nem, mit akarsz tőlük. Idegenek vagyunk nekik. Asszony: Mert rendőr, azért, mert rendőr vagy. Rendőr: Az vagyok, most mit csináljak. (...) Asszony: Azért, mert rendőr vagy. Azért félnek tőlem, mert tőled félnek, mert rendőr vagy. (...) Asszony: De így sem lehet. Nekem is kell valami élet. Reggel a bolt, utána a mosások, meg a gyerekkel az a hülye számtan. Olyan hülye számtanból, hogy egy óra alatt se fog föl semmit. Ebből is rendőr lesz, az biztos. Rendőr: Most mit nyírsz? Én egy semmi vagyok? Szerinted én semmi vagyok, mert rendőr? Azért? (...)

Srófolódik, srófolódik. A rendőr (körzeti megbízott, különben a Herner Ferike faterja) nem érti, hogy tulajdonképpen mi baja van a feleségének. Amikor elég a baja neki is. (Lásd! feszkó.)

Azt kellene lekottázni

És most azt kellene lekottázni, hogy ez a két szólam hogyan vált át (a rendezői instrukció szerint) érvelésből zsigeri feszültségbe; hogy a szövegből kihámozott lelkiállapot-változást hogyan készíti elő, erősíti meg, teszi láthatóvá egy-egy mozdulat, egy-egy gesztus (a rendező kéri, esetleg a színész ajánlja, kipróbálják így is, úgy is). Vagy fordítva: a mozdulat, a gesztus hogyan mutat rá a lelkiállapotra. A jelen a múltra. A jövőre. (Az irányok folyton ide-oda fordulnak.) És egyáltalán: hogy a díszlet, a kellékek, a közlekedésrendészeti utasítások miképpen hatnak a jelentésre - amelynek persze majd a nézőben kell megképződnie. Jelenetről jelenetre; de főleg az előadásra - mint egészre - rálátva, visszanézve. De ebben a pillanatban csak a jelen(et) van. A hatodik, a rendőr házában. Közben viszont - kívülről legalábbis - nem lehet eltekinteni attól a kérdéstől, hogy miféle helye, szerepe van/lesz mindennek az előadás-egészben. (Arról nem beszélve, hogy van egyszer a pus