Saját fejlesztésű történetek

A színpadon néhány szék, néhány gombolyag: kötögetéshez. A Nobel-díjas Elfriede Jelinek  darabját - amely a rasszista indíttatású 1995-ös burgenlandi romagyilkosságra reflektál - a PanoDráma mutatta be Budapesten, ez lesz a vidéki bemutató. Igen, nagyon fontos, hogy az előadás mi mellett - és mi ellen teszi le a voksát. De nem csak ebben áll a Kézimunka nehézsége és keménysége: Aki olyan sztorit vár, amelyben hagyományos dialógusok hangzanak el, és a végén majd megtudjuk, hogy ki a gyilkos - elveszítette ezt a partit. Ha viszont úgy hallgatod ezt a hullámzó, sokrétegű monológfüzért, mint egy zeneművet, akkor a végén úgy érezheted, hogy kaptál valamit.

Scherer Péter ugyanolyan kedves és kölykös, mint régen - mondjuk akkor, amikor a Bárka Színház csodálatos Szentivánéji álom-előadásában mindenki egy életre megjegyezte magának. (És vele - Pepével - együtt Kapát, vagyis Mucsi Zoltánt is.) Talán csak a tekintetében tűnik föl néha a csillogó vidámság mellett valami bölcs szomorkásság is.

Most mindenekelőtt a gratuláció: a Klamm háborúja című egyszemélyes előadással (amelyből egyszer Szombathelyen két nap alatt hatot játszott) legutóbb a belgrádi monodráma-fesztiválról hozta el a fődíjat. A sikerszéria Egerben kezdődött, ahol a fődíj mellé érkezett egy lengyelországi meghívás is. Wroczlawban a három nagydíj egyikét nyerte el az előadás; és a meghívást Trencsénbe meg Litvániába. Kaunasból elhoztam a nemzetközi zsűri első díját és a közönségdíjat; plusz ott kaptam meghívást a belgrádi fesztiválra , vesszük sorra a Klamm háborúja alig több mint kétéves történetének fesztivál-állomásait.

Scherer Péter azt mondja, mázli is kell ezekhez a találkozásokhoz.

Nem hiszek a véletlenekben, de ezt az előadást valamennyire mégis a véletlennek köszönhetem. Egy háztömbben lakunk Novák Jánossal, a Kolibri Színház igazgatójával - úgyhogy időnként összefutunk. Akkor is ez történt. Megkérdezte, volna-e kedvem felolvasni a Klamm háborúját a Kolibriben. Nézzük meg, mi az. Elküldte, tetszett, felolvastam. Magam is meglepődtem: elképesztő sikere volt. A német vendégek is lelkesedtek. János néhány nap múlva fölhívott, hogy te, annyira mondja mindenki, hogy jó, csináljuk meg. Azóta százharmincat játszottam ebből az előadásból, több mint a felét gimnáziumokban, Pesten és vidéken. Utána mindig tartunk drámapedagógiai foglalkozást is. Nagy élmény találkozni a fiatalokkal, látni, hogyan gondolkodnak, hogyan kommunikálnak, hogyan formálnak véleményt. Arról is vannak visszajelzéseim, hogy egy-egy előadás után miképpen változott meg a tanárok és a diákok viszonya: a Klamm háborúja képes elindítani a kommunikációt. Az a legjobb benne, hogy csak látszólag monodráma. Valójában párbeszéd, amelyben Klamm folyamatosan kérdez, provokál, mindent bevet, csakhogy a másik fél - a közönség, az osztály - nem válaszol. A fikció szerint ebben áll a hadüzenet: a diákok minden kommunikációt megszakítanak vele, mert őt teszik felelőssé egy iskolatársuk haláláért. No tabu-történet, kemény kérdéseket vet fel. János különben Németországban látta először, akkor határozta el, hogy megszerzi a jogokat és lefordíttatja magyarra a Kai Hensel-darabot. A színészről viszont, akinek szánta, kiderült, hogy kicsit fiatal Klamm szerepéhez. A magyar változatot olvasva jött rá, hogy a címszereplőnek negyven-ötven közötti figurának kell lennie: nagyobb a tét, ha olyan ember, akinek már van múltja. Igen, a Kolibri a következő évadban is műsoron tartja.

Hihetetlen, hogy most volt a 30 éves érettségi találkozója: számomra örök gyerek; ránézésre is.

Nem dolgozom azon, hogy fiatalabbnak látsszam a koromnál. Persze, igyekszem karbantartani magam: a Klamm háborújához is kell a szufla. Az is előfordulhat, hogy öt év múlva úgy megroggyanok, hogy senki rám se ismer; pedig lehet, hogy akkor érem be a koromat. Van ilyen: amikor összesúgnak az ismerősök, hogy láttad mostanában?. Az érettségi találkozónkon sajnos nem tudtam ott lenni: előbemutatónk volt éppen. Katona Lacival, Mucsi Zolival és Gyulai Eszterrel létrehoztunk egy minitársulatot másfél éve. A Darwin - vagy A fajok eredete, még nem dőlt el, hogy mi legyen a címe - rendes bemutatója szeptemberben lesz a Sirályban. Saját fejlesztésű történet Tasnádi István közreműködésével. És Döme - Dömötör Tamás - a rendezője.

Akkor - hál istennek - van élet a Krétakör után is; ráadásul nagyrészt régi krétakörösökkel. (Ilyen a Kupidó-előadás is.) Olyan könnyű fölmondani a leckét, hogy bármilyen formációt, kapcsolatot addig érdemes fönntartani, amíg inspirál, amíg ad valamit. És lám, Schilling Árpád megtette: a csúcson eresztette szélnek a Krétakört.

Fáziseltolódás volt köztünk: a társulat nagy része még úgy érezte, hogy volna még értelme a közös munkának. Hogy van még tartalék a Krétakörben. De Süsü másképp döntött. Lehet, hogy önzés is volt ebben - de ez az ő története. És aztán kinek-kinek a magáé. Három éve még nem prognosztizálta volna senki, hogy Láng Annamari például a Vígszínházba megy, de azt se, hogy Péterfy Bori és Rába Roland a Nemzetibe szerződik. Én szabadúszó lettem, nem kaptam olyan szerződést, amire ugrottam volna. Dolgozni kell - mindenki megpróbál boldogulni.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Hihetetlen, hogy most volt a 30 éves érettségi találkozója: számomra örök gyerek; ránézésre is.

Nem dolgozom azon, hogy fiatalabbnak látsszam a koromnál. Persze, igyekszem karbantartani magam: a Klamm háborújához is kell a szufla. Az is előfordulhat, hogy öt év múlva úgy megroggyanok, hogy senki rám se ismer; pedig lehet, hogy akkor érem be a koromat. Van ilyen: amikor összesúgnak az ismerősök, hogy láttad mostanában?. Az érettségi találkozónkon sajnos nem tudtam ott lenni: előbemutatónk volt éppen. Katona Lacival, Mucsi Zolival és Gyulai Eszterrel létrehoztunk egy minitársulatot másfél éve. A Darwin - vagy A fajok eredete, még nem dőlt el, hogy mi legyen a címe - rendes bemutatója szeptemberben lesz a Sirályban. Saját fejlesztésű történet Tasnádi István közreműködésével. És Döme - Dömötör Tamás - a rendezője.

Akkor - hál istennek - van élet a Krétakör után is; ráadásul nagyrészt régi krétakörösökkel. (Ilyen a Kupidó-előadás is.) Olyan könnyű fölmondani a leckét, hogy bármilyen formációt, kapcsolatot addig érdemes fönntartani, amíg inspirál, amíg ad valamit. És lám, Schilling Árpád megtette: a csúcson eresztette szélnek a Krétakört.

Fáziseltolódás volt köztünk: a társulat nagy része még úgy érezte, hogy volna még értelme a közös munkának. Hogy van még tartalék a Krétakörben. De Süsü másképp döntött. Lehet, hogy önzés is volt ebben - de ez az ő története. És aztán kinek-kinek a magáé. Három éve még nem prognosztizálta volna senki, hogy Láng Annamari például a Vígszínházba megy, de azt se, hogy Péterfy Bori és Rába Roland a Nemzetibe szerződik. Én szabadúszó lettem, nem kaptam olyan szerződést, amire ugrottam volna. Dolgozni kell - mindenki megpróbál boldogulni.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Hihetetlen, hogy most volt a 30 éves érettségi találkozója: számomra örök gyerek; ránézésre is.

Nem dolgozom azon, hogy fiatalabbnak látsszam a koromnál. Persze, igyekszem karbantartani magam: a Klamm háborújához is kell a szufla. Az is előfordulhat, hogy öt év múlva úgy megroggyanok, hogy senki rám se ismer; pedig lehet, hogy akkor érem be a koromat. Van ilyen: amikor összesúgnak az ismerősök, hogy láttad mostanában?. Az érettségi találkozónkon sajnos nem tudtam ott lenni: előbemutatónk volt éppen. Katona Lacival, Mucsi Zolival és Gyulai Eszterrel létrehoztunk egy minitársulatot másfél éve. A Darwin - vagy A fajok eredete, még nem dőlt el, hogy mi legyen a címe - rendes bemutatója szeptemberben lesz a Sirályban. Saját fejlesztésű történet Tasnádi István közreműködésével. És Döme - Dömötör Tamás - a rendezője.

Akkor - hál istennek - van élet a Krétakör után is; ráadásul nagyrészt régi krétakörösökkel. (Ilyen a Kupidó-előadás is.) Olyan könnyű fölmondani a leckét, hogy bármilyen formációt, kapcsolatot addig érdemes fönntartani, amíg inspirál, amíg ad valamit. És lám, Schilling Árpád megtette: a csúcson eresztette szélnek a Krétakört.

Fáziseltolódás volt köztünk: a társulat nagy része még úgy érezte, hogy volna még értelme a közös munkának. Hogy van még tartalék a Krétakörben. De Süsü másképp döntött. Lehet, hogy önzés is volt ebben - de ez az ő története. És aztán kinek-kinek a magáé. Három éve még nem prognosztizálta volna senki, hogy Láng Annamari például a Vígszínházba megy, de azt se, hogy Péterfy Bori és Rába Roland a Nemzetibe szerződik. Én szabadúszó lettem, nem kaptam olyan szerződést, amire ugrottam volna. Dolgozni kell - mindenki megpróbál boldogulni.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Nem dolgozom azon, hogy fiatalabbnak látsszam a koromnál. Persze, igyekszem karbantartani magam: a Klamm háborújához is kell a szufla. Az is előfordulhat, hogy öt év múlva úgy megroggyanok, hogy senki rám se ismer; pedig lehet, hogy akkor érem be a koromat. Van ilyen: amikor összesúgnak az ismerősök, hogy láttad mostanában?. Az érettségi találkozónkon sajnos nem tudtam ott lenni: előbemutatónk volt éppen. Katona Lacival, Mucsi Zolival és Gyulai Eszterrel létrehoztunk egy minitársulatot másfél éve. A Darwin - vagy A fajok eredete, még nem dőlt el, hogy mi legyen a címe - rendes bemutatója szeptemberben lesz a Sirályban. Saját fejlesztésű történet Tasnádi István közreműködésével. És Döme - Dömötör Tamás - a rendezője.

Akkor - hál istennek - van élet a Krétakör után is; ráadásul nagyrészt régi krétakörösökkel. (Ilyen a Kupidó-előadás is.) Olyan könnyű fölmondani a leckét, hogy bármilyen formációt, kapcsolatot addig érdemes fönntartani, amíg inspirál, amíg ad valamit. És lám, Schilling Árpád megtette: a csúcson eresztette szélnek a Krétakört.

Fáziseltolódás volt köztünk: a társulat nagy része még úgy érezte, hogy volna még értelme a közös munkának. Hogy van még tartalék a Krétakörben. De Süsü másképp döntött. Lehet, hogy önzés is volt ebben - de ez az ő története. És aztán kinek-kinek a magáé. Három éve még nem prognosztizálta volna senki, hogy Láng Annamari például a Vígszínházba megy, de azt se, hogy Péterfy Bori és Rába Roland a Nemzetibe szerződik. Én szabadúszó lettem, nem kaptam olyan szerződést, amire ugrottam volna. Dolgozni kell - mindenki megpróbál boldogulni.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Nem dolgozom azon, hogy fiatalabbnak látsszam a koromnál. Persze, igyekszem karbantartani magam: a Klamm háborújához is kell a szufla. Az is előfordulhat, hogy öt év múlva úgy megroggyanok, hogy senki rám se ismer; pedig lehet, hogy akkor érem be a koromat. Van ilyen: amikor összesúgnak az ismerősök, hogy láttad mostanában?. Az érettségi találkozónkon sajnos nem tudtam ott lenni: előbemutatónk volt éppen. Katona Lacival, Mucsi Zolival és Gyulai Eszterrel létrehoztunk egy minitársulatot másfél éve. A Darwin - vagy A fajok eredete, még nem dőlt el, hogy mi legyen a címe - rendes bemutatója szeptemberben lesz a Sirályban. Saját fejlesztésű történet Tasnádi István közreműködésével. És Döme - Dömötör Tamás - a rendezője.

Akkor - hál istennek - van élet a Krétakör után is; ráadásul nagyrészt régi krétakörösökkel. (Ilyen a Kupidó-előadás is.) Olyan könnyű fölmondani a leckét, hogy bármilyen formációt, kapcsolatot addig érdemes fönntartani, amíg inspirál, amíg ad valamit. És lám, Schilling Árpád megtette: a csúcson eresztette szélnek a Krétakört.

Fáziseltolódás volt köztünk: a társulat nagy része még úgy érezte, hogy volna még értelme a közös munkának. Hogy van még tartalék a Krétakörben. De Süsü másképp döntött. Lehet, hogy önzés is volt ebben - de ez az ő története. És aztán kinek-kinek a magáé. Három éve még nem prognosztizálta volna senki, hogy Láng Annamari például a Vígszínházba megy, de azt se, hogy Péterfy Bori és Rába Roland a Nemzetibe szerződik. Én szabadúszó lettem, nem kaptam olyan szerződést, amire ugrottam volna. Dolgozni kell - mindenki megpróbál boldogulni.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Akkor - hál istennek - van élet a Krétakör után is; ráadásul nagyrészt régi krétakörösökkel. (Ilyen a Kupidó-előadás is.) Olyan könnyű fölmondani a leckét, hogy bármilyen formációt, kapcsolatot addig érdemes fönntartani, amíg inspirál, amíg ad valamit. És lám, Schilling Árpád megtette: a csúcson eresztette szélnek a Krétakört.

Fáziseltolódás volt köztünk: a társulat nagy része még úgy érezte, hogy volna még értelme a közös munkának. Hogy van még tartalék a Krétakörben. De Süsü másképp döntött. Lehet, hogy önzés is volt ebben - de ez az ő története. És aztán kinek-kinek a magáé. Három éve még nem prognosztizálta volna senki, hogy Láng Annamari például a Vígszínházba megy, de azt se, hogy Péterfy Bori és Rába Roland a Nemzetibe szerződik. Én szabadúszó lettem, nem kaptam olyan szerződést, amire ugrottam volna. Dolgozni kell - mindenki megpróbál boldogulni.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Akkor - hál istennek - van élet a Krétakör után is; ráadásul nagyrészt régi krétakörösökkel. (Ilyen a Kupidó-előadás is.) Olyan könnyű fölmondani a leckét, hogy bármilyen formációt, kapcsolatot addig érdemes fönntartani, amíg inspirál, amíg ad valamit. És lám, Schilling Árpád megtette: a csúcson eresztette szélnek a Krétakört.

Fáziseltolódás volt köztünk: a társulat nagy része még úgy érezte, hogy volna még értelme a közös munkának. Hogy van még tartalék a Krétakörben. De Süsü másképp döntött. Lehet, hogy önzés is volt ebben - de ez az ő története. És aztán kinek-kinek a magáé. Három éve még nem prognosztizálta volna senki, hogy Láng Annamari például a Vígszínházba megy, de azt se, hogy Péterfy Bori és Rába Roland a Nemzetibe szerződik. Én szabadúszó lettem, nem kaptam olyan szerződést, amire ugrottam volna. Dolgozni kell - mindenki megpróbál boldogulni.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Fáziseltolódás volt köztünk: a társulat nagy része még úgy érezte, hogy volna még értelme a közös munkának. Hogy van még tartalék a Krétakörben. De Süsü másképp döntött. Lehet, hogy önzés is volt ebben - de ez az ő története. És aztán kinek-kinek a magáé. Három éve még nem prognosztizálta volna senki, hogy Láng Annamari például a Vígszínházba megy, de azt se, hogy Péterfy Bori és Rába Roland a Nemzetibe szerződik. Én szabadúszó lettem, nem kaptam olyan szerződést, amire ugrottam volna. Dolgozni kell - mindenki megpróbál boldogulni.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Fáziseltolódás volt köztünk: a társulat nagy része még úgy érezte, hogy volna még értelme a közös munkának. Hogy van még tartalék a Krétakörben. De Süsü másképp döntött. Lehet, hogy önzés is volt ebben - de ez az ő története. És aztán kinek-kinek a magáé. Három éve még nem prognosztizálta volna senki, hogy Láng Annamari például a Vígszínházba megy, de azt se, hogy Péterfy Bori és Rába Roland a Nemzetibe szerződik. Én szabadúszó lettem, nem kaptam olyan szerződést, amire ugrottam volna. Dolgozni kell - mindenki megpróbál boldogulni.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Közben pedig szépen kirajzolódik a Scherer-pálya íve: az Arvisura Színházi Társaságtól a 97-es Bárka-alapításon át a Krétakörig és az új minitársulatig. Mindig egy kicsit a hivatalos struktúra mellett: mindig valami közösségi színház, mindig valami függetlenség, mindig valami új, valami izgalmas, mindig valami más.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.

Lehetne mondani, hogy abszolút tudatos döntések sorozatáról van szó - de ez nem lenne egészen igaz. Azért van olyan kőszínházi társulat Magyarországon, ahova szívesen elmennék, ha hívnának. Lehet, hogy ők meg azért nem hívnak, mert azt hiszik, nem érek rá - vagy nem mennék el. Pedig nem így van. Érdekes ez: azáltal, hogy nem végeztem el a főiskolát, hiába akceptált a szakma, hiába kaptam meg a színművész oklevelet, hiába kaptam díjakat, hiába csinálok sok mindent - film, színház, szinkron, rádió, tévé, sőt, most már tanítok is a Keleti István Művészeti Iskolában -; szóval minden hiába: a szívem mélyén sokszor azt érzem, hogy outsider maradtam. Hogy mindent összevetve alternatív ember vagyok. Az első impulzusokat ott kaptam: Somogyi Istvántól, az Arvisurában - amelynek, megjegyzem, legjobb korszakában tagja volt például Pintér Béla, Péterfy Bori, Terhes Sanyi, de Schilling Árpád is. Tényleg, valahogy mindig ide kanyarodik vissza a történet. Az, hogy ebből kirajzolódik valami - nekem tetszik. Tizenvalahány évvel ezelőtt Zsótér Sanyival a Mizantrópot csináltuk a Szkénében; mindketten máshol tartottunk még a saját történetünkben. Ő akkor azt mondta: azt látja rajtam, hogy nagyon igyekszem valahova - ráadásul pont oda, ahonnan ő éppen visszafelé, kifelé indult el; ezen a metszésponton találkozunk. Nyilván az látszott rajtam, hogy szeretném magam megmutatni: itt vagyok, lássatok meg, fogadjatok el. Ez az elfogadás a Szentivánéji álommal nagyjából megtörtént. Aztán mégis úgy maradtam.