A dzsungelbéke magyar követe

Mindez szóba került idén augusztusban, amikor is Déri Miklóst meghívta az indokínai országba a Baráti Társaságok Vietnami Szövetsége azon alkalomból, hogy a szocialista állam a megalakulásának 65. évfordulóját ünnepelte. Rajta kívül még húsz ország hatvan delegáltja vett részt a Szolidaritás, barátság és együttműködés Vietnammal című rendezvényen. A helyszínen kiderült: a kínai és az orosz küldöttek között akadnak olyanok, akik a legendás vezér, Ho Chi Minh harcostársai voltak.

Nagy megtiszteltetés ért ezzel a meghívással, hiszen fogadott minket a Vietnami Szocialista Köztársaság elnöke, Nguen Minh Triet úr. Bő negyed órát beszélgettem vele tolmácsom segítségével, a végén elérzékenyülve megölelt , emlékezik Déri Miklós, akit elvittek a főváros vezetőihez, turisztikai és gazdasági központokba is. Megbecsülését jelzi, hogy Hanoi főpolgármestere külön is tárgyalt vele. Megkapó élményem volt a biztonsági övezetben tett látogatás. Ez a terület 1941-45 között súlyos harcok helyszíne volt. Innét vezette felszabadító háborúját Ho Chi Minh. Sok minden eszembe jutott. Főleg azon időszak, amikor katonatisztként itt szolgáltam .

A kilencezer kilométeres légi utat nem először tette meg a körmendi közéletben ma is aktív szerepet játszó nyugalmazott katonai ügyész, aki minden fórumon hirdeti, hogy most kellene szorosabbra fűzni a gazdasági kapcsolatokat Ázsia nem éppen kistigrisével. S bár Vietnamban egypártrendszer van, a fejlődés kapitalista jellegű: kétszámjegyű a gadasági növekedés, erőteljes a motorizáció, növekszik az életszínvonal. Ellenkező egyesülést hajtottak végre, ha az NSZK és az NDK példáját vesszük alapul. Ott a gazdag nyugati részbe olvadt be a szegény keleti rész. Vietnamban viszont a szegény felszabadítási front egyesítette a kapitalista, viszonylag gazdag és az amerikaiak által otthagyott déli országrészt. Az akkori egyesítéstől, mondhatni rendszerváltástól azt várták, hogy kolbászból lesz a kerítés. De nem így lett, ez nem ment. Súlyos nehézségek, közte erőszakosság, éhínség után 1985-ben döntöttek úgy, hogy alapvetően változtatni kell az addigi modellen. Megtörtént, sikeresen. Nos, ez egy kilencven milliós ország; felsővezetésében ott vannak azok a vietnami magyarok , akik a hetvenes években nálunk tanultak és erősen kötődnek hozzánk. Rajtuk nem múlna, sok szálon együttműködhetnénk. Ahogy most beszélgettem velük, azt mondták: lassúak vagyunk. Mire elkészülnek a tervek, az engedélyek, már késő: a japánok, a koreaiak régen léptek. Ki kellene használni azt az előnyt, amelyet a történelem nyújtott nekünk .

Aztán szóba kerül a múlt. Az első napok sokkoló élményei, a szokatlan klíma, az étrend, a trópus megannyi sajátossága. Nem volt veszélytelen a vállalkozás, hiszen a béke kezdetén még több helyütt szóltak a fegyverek. Ho Chi Minh City (Saigon) múzeummá lett elnöki palotája pompázatos udvarán ma is megtekinthető az a tank, amely elsőként lőtt be az ablakon . Most is áll még az az épületkomplexum, amely az amerikai nagykövetségnek adott otthont, s amelynek tetejéről menekültek el utolsóként az őrkatonák a Saigon folyón várakozó hajókra.

Mentünk le Can Tho-iba, ahol 1973-ban az egyetlen női fogolytábor volt. Az amerikaiak új ruhákban szabadultak. Itt is így tervezték, ám a nők egységesen megtagadták ezt, és rongyaikban vonultak el. Volt, hogy naponta ezer fő szabadult, intéztük ügyeiket. A felszabadítók fővárosa Loc Ninhben volt, a fogolycserések alsónadrágra vetkőzve távoztak. Észnél kellett lenni, mert fennállt a provokáció veszélye.

Emlékszem, egy alkalommal a cserén megjelent a sajtó, sejtettük, valami történni fog. Így is lett: az egyik fogoly bejelentette, ő bizony nem akar szabadulni, visszamenne... Előre megszervezték az ügyet. Más alkalommal fülest kaptunk, hogy San Franciscoból Boeing jön egy tucat emberért. Ebből kikövetkeztettük, hogy nem akárkiket visznek ki az országból. Megjelentünk hát a repülőtéren, ahol nem kis meglepetésünkre Dél-Vietnam akkori elnöke, Thieu személyesen, díszzászlóaljjal búcsúztatta az amerikai hadsereg dél-vietnami parancsnokságát, tizenhárom tábornokot... Értük jött a gép. Úgy alakult, hogy őrnagyként bejelentkeztem az egyik négycsillagosnál, aki nem éppen mosolyogva készült felszállni a repülőre. - Tábornok úr, nem sajnálja itt hagyni Vietnamot? Válaszolt, miután végigmért: - Őrnagy, ön hivatásos tiszt: mi lenne az álláspontja, ha az USA tábornokaként a vele szövetséges állam elnöke búcsúztatná, miközben a nevét egy mezítlábas őrmester ceruzával kihúzza a listáról? - ezzel elment. Tán ekkor veszítették el végleg a háborút az amerikaiak.

Mentünk le Can Tho-iba, ahol 1973-ban az egyetlen női fogolytábor volt. Az amerikaiak új ruhákban szabadultak. Itt is így tervezték, ám a nők egységesen megtagadták ezt, és rongyaikban vonultak el. Volt, hogy naponta ezer fő szabadult, intéztük ügyeiket. A felszabadítók fővárosa Loc Ninhben volt, a fogolycserések alsónadrágra vetkőzve távoztak. Észnél kellett lenni, mert fennállt a provokáció veszélye.

Emlékszem, egy alkalommal a cserén megjelent a sajtó, sejtettük, valami történni fog. Így is lett: az egyik fogoly bejelentette, ő bizony nem akar szabadulni, visszamenne... Előre megszervezték az ügyet. Más alkalommal fülest kaptunk, hogy San Franciscoból Boeing jön egy tucat emberért. Ebből kikövetkeztettük, hogy nem akárkiket visznek ki az országból. Megjelentünk hát a repülőtéren, ahol nem kis meglepetésünkre Dél-Vietnam akkori elnöke, Thieu személyesen, díszzászlóaljjal búcsúztatta az amerikai hadsereg dél-vietnami parancsnokságát, tizenhárom tábornokot... Értük jött a gép. Úgy alakult, hogy őrnagyként bejelentkeztem az egyik négycsillagosnál, aki nem éppen mosolyogva készült felszállni a repülőre. - Tábornok úr, nem sajnálja itt hagyni Vietnamot? Válaszolt, miután végigmért: - Őrnagy, ön hivatásos tiszt: mi lenne az álláspontja, ha az USA tábornokaként a vele szövetséges állam elnöke búcsúztatná, miközben a nevét egy mezítlábas őrmester ceruzával kihúzza a listáról? - ezzel elment. Tán ekkor veszítették el végleg a háborút az amerikaiak.

Mentünk le Can Tho-iba, ahol 1973-ban az egyetlen női fogolytábor volt. Az amerikaiak új ruhákban szabadultak. Itt is így tervezték, ám a nők egységesen megtagadták ezt, és rongyaikban vonultak el. Volt, hogy naponta ezer fő szabadult, intéztük ügyeiket. A felszabadítók fővárosa Loc Ninhben volt, a fogolycserések alsónadrágra vetkőzve távoztak. Észnél kellett lenni, mert fennállt a provokáció veszélye.

Emlékszem, egy alkalommal a cserén megjelent a sajtó, sejtettük, valami történni fog. Így is lett: az egyik fogoly bejelentette, ő bizony nem akar szabadulni, visszamenne... Előre megszervezték az ügyet. Más alkalommal fülest kaptunk, hogy San Franciscoból Boeing jön egy tucat emberért. Ebből kikövetkeztettük, hogy nem akárkiket visznek ki az országból. Megjelentünk hát a repülőtéren, ahol nem kis meglepetésünkre Dél-Vietnam akkori elnöke, Thieu személyesen, díszzászlóaljjal búcsúztatta az amerikai hadsereg dél-vietnami parancsnokságát, tizenhárom tábornokot... Értük jött a gép. Úgy alakult, hogy őrnagyként bejelentkeztem az egyik négycsillagosnál, aki nem éppen mosolyogva készült felszállni a repülőre. - Tábornok úr, nem sajnálja itt hagyni Vietnamot? Válaszolt, miután végigmért: - Őrnagy, ön hivatásos tiszt: mi lenne az álláspontja, ha az USA tábornokaként a vele szövetséges állam elnöke búcsúztatná, miközben a nevét egy mezítlábas őrmester ceruzával kihúzza a listáról? - ezzel elment. Tán ekkor veszítették el végleg a háborút az amerikaiak.

Emlékszem, egy alkalommal a cserén megjelent a sajtó, sejtettük, valami történni fog. Így is lett: az egyik fogoly bejelentette, ő bizony nem akar szabadulni, visszamenne... Előre megszervezték az ügyet. Más alkalommal fülest kaptunk, hogy San Franciscoból Boeing jön egy tucat emberért. Ebből kikövetkeztettük, hogy nem akárkiket visznek ki az országból. Megjelentünk hát a repülőtéren, ahol nem kis meglepetésünkre Dél-Vietnam akkori elnöke, Thieu személyesen, díszzászlóaljjal búcsúztatta az amerikai hadsereg dél-vietnami parancsnokságát, tizenhárom tábornokot... Értük jött a gép. Úgy alakult, hogy őrnagyként bejelentkeztem az egyik négycsillagosnál, aki nem éppen mosolyogva készült felszállni a repülőre. - Tábornok úr, nem sajnálja itt hagyni Vietnamot? Válaszolt, miután végigmért: - Őrnagy, ön hivatásos tiszt: mi lenne az álláspontja, ha az USA tábornokaként a vele szövetséges állam elnöke búcsúztatná, miközben a nevét egy mezítlábas őrmester ceruzával kihúzza a listáról? - ezzel elment. Tán ekkor veszítették el végleg a háborút az amerikaiak.

Emlékszem, egy alkalommal a cserén megjelent a sajtó, sejtettük, valami történni fog. Így is lett: az egyik fogoly bejelentette, ő bizony nem akar szabadulni, visszamenne... Előre megszervezték az ügyet. Más alkalommal fülest kaptunk, hogy San Franciscoból Boeing jön egy tucat emberért. Ebből kikövetkeztettük, hogy nem akárkiket visznek ki az országból. Megjelentünk hát a repülőtéren, ahol nem kis meglepetésünkre Dél-Vietnam akkori elnöke, Thieu személyesen, díszzászlóaljjal búcsúztatta az amerikai hadsereg dél-vietnami parancsnokságát, tizenhárom tábornokot... Értük jött a gép. Úgy alakult, hogy őrnagyként bejelentkeztem az egyik négycsillagosnál, aki nem éppen mosolyogva készült felszállni a repülőre. - Tábornok úr, nem sajnálja itt hagyni Vietnamot? Válaszolt, miután végigmért: - Őrnagy, ön hivatásos tiszt: mi lenne az álláspontja, ha az USA tábornokaként a vele szövetséges állam elnöke búcsúztatná, miközben a nevét egy mezítlábas őrmester ceruzával kihúzza a listáról? - ezzel elment. Tán ekkor veszítették el végleg a háborút az amerikaiak.